Két alapvető okból alakulnak ki a Föld egyes szárazföldi területein csapadékban különlegesen szegény vidékek. A zonális sivatagok a trópusi övezet északi és déli határának környékén, a Ráktérítő, illetve a Baktérítő mentén találhatók, ahol a jellemzően
leszálló, forró légáramlás nem kedvez a csapadékképződésnek.
(A két térítő azon szélességi köröket jelenti, ahol – a nyári napforduló idején – délben még éppen merőlegesen, a fejünk fölött süt a nap.)
A zonális sivatagok legjellegzetesebb példái a Ráktérítő mentén a Szahara, az Arab-félsziget és a Nagy Indiai Sivatag, míg a déli féltekén, a Baktérítő vonalában a dél-afrikai Kalahári, valamint az ausztrál sivatagok.
A világ sivatagos területei (sárga színnel) (forrás: LordToran, CC BY-SA 3.0, Wikimedia Commons)
A másik fő sivatagtípus az óceánoktól távoli és/vagy azoktól magas hegyláncokkal elválasztott kontinentális területeken alakul ki, ahová
ritkán hatolnak be esőfelhők. Ennek legismertebb példáit a hatalmas ázsiai kontinens belsejében
találjuk: a Himalájától északra a mongóliai Góbi, és a kínai Takla-makán, illetve a türkmenisztáni Kara-kum és a kazah-üzbég Kizil-kum sivatagok.
Űrfelvétel a Takla-makán sivatagról (forrás: NASA/GSFC/MODIS Team, Public domain, Wikimedia Commons)
A chilei Atacama a Csendes-óceán menti
parti-hegység és az Andok hegyláncai között fekszik, a Baktérítő övezetében, így mindkét hajlamosító tényező
szerepet játszott a kialakulásában. Ehhez járul még az antarktiszi eredetű hideg Humboldt-áramlat hatása, amely egy hűvös levegőből álló part menti inverziós réteg létrehozásával akadályozza az esőfelhők kialakulását.
Az Atacama sivatag a Cerro Armazones magaslatról (forrás: ESO/S. Brunier, CC BY 4.0, Wikimedia Commons)
Nem csodálható, hogy ez a Föld legszárazabb sivataga. (Nem számítva a sarkvidékeket, ahol szintén nagyon kevés a csapadék, de számottevő párolgás híján ez nem szembeötlő.) Az Atacama
egyes részein évtizedeken át egy csepp eső sem esett. Talaja emiatt a Marséhoz hasonlóan száraz,
olyannyira, hogy a NASA itt szokta tesztelni a tervezett Mars-szondák műszereit.
Az Atacama-sivatag, elsősorban rendkívül alacsony nedvességtartalmú levegője miatt, kiválóan alkalmas az infravörös és a látható fény tartományában végzett csillagászati megfigyelésekre. A Cerro Paranal csúcsán található Paranal Obszervatóriumnál a csapadékmennyiség általában évi tíz milliméter alatt van, a páratartalom pedig gyakran tíz százalék alá csökken. A megfigyelési körülmények kiválóak, évente több mint háromszáz derült éjszakával.
A sivatagba telepítendő teleszkóp-antennák számítógépes grafikája valós környezetben (forrás: ALMA (ESO/NAOJ/NRAO)/L. Calçada (ESO)/H. Heyer (ESO)/H. Zodet (ESO), CC BY 4.0, Wikimedia Commons)
A szélsőségesen száraz környezethez a növények többféle módon módokon alkalmazkodnak. Némelyek
tenyészideje nagyon rövid, a ritkán érkező csapadékhoz igazodik, miközben magvaik akár évekig várakoznak
a következő eső érkezésére, amikor kicsíráznak, gyorsan virágot, majd termést hoznak. A pozsgás növények – Amerikában például a kaktuszok és agávék, Afrikában az – stratégiája a nedvesség megőrzésén alapul: a párologtatást minimálisra csökkentve szöveteikben elraktározzák a vizet.
Kaktuszok a mexikói Baja California sivatagában (forrás: Tomas Castelazo, CC BY-SA 2.5, Wikimedia Commons)
Az Atacama vidékén évente három-tizenöt milliméter csapadék hullik, amelynek jelentős része a közelmúltban
egyetlen nap alatt lezúdult, ahogy az egy mérsékelt égövi zivatarban szokott történni.
Az itt (és sok esetben csak itt) honos növények kövek között megbúvó magvai csírázni kezdtek, zöld szőnyeggel borítva a máskor barna, köves-poros felszínt, majd néhány hét múlva virágba borult a sivatag, amit a helyiek desierto floridónak mondanak. Rovarok bukkannak elő, megtermékenyítve a virágokat, melyek azután néhány hét múlva elszáradnak és szétszórják magjaikat.
Desierto florido (Joselyn Anfossi Mardones from Chiguayante, Chile., CC BY 2.0, Wikimedia Commons)
A kutatók a rendkívüli virágzás mögött a déli félteke ismert meteorológiai jelensége, az El Niño erősödését sejtik. A felmelegedő keleti Csendes-óceán Dél-Amerika nyugati partvidékén is növeli a páratartalmat, s a képződő esőfelhők egyre gyakrabban érik el a chilei sivatagi övezetet.
Nyitókép: Javier Rubilar, CC BY-SA 2.0, Wikimedia Commons
