A 2023. október 7-én Izrael ellen elkövetett terrortámadást követő két évben az amerikai progresszió köreiben nem várt módon tört fel Izrael kritikája. A gázai háború, az izraeli stratégia és módszerek természetesen a szabad vita tárgyát kell hogy képezzék. Csakhogy az első palesztinpárti szimpátiatüntetések nem az izraeli ellencsapás első ellentmondásos hírei nyomán, hanem már a Hamász terrortámadása másnapján szerveződtek az amerikai nagyvárosok utcáin és az egyetemi campusokon. Nehéz lenne tagadni, hogy az antiszemitizmust és Izrael állam kritikáját gyakran rosszhiszeműen összemossák, ugyanakkor hazug állítás azzal takarózni, hogy az Izrael állam létezésének jogát alapvetően kétségbe vonó akadémiai posztkolonialista diskurzus vagy éppen „a folyótól a tengerig, Palesztina szabad lesz” rigmust kántáló tüntetők csupán Izrael állam politikáját kritizálják, és a háttérben ne sejlenének fel időről időre az antiszemitizmus jelei.
Bal is, jobb is
Ennek a folyamatnak szimbolikus betetőzése Zhioran Mamdani minapi megválasztása New York polgármesterévé, aki a kampány során több alkalommal sem volt hajlandó nyíltan elhatárolódni a radikális progresszív mozgalmi világban használatos, a zsidó közösségek ellen nyíltan uszító „globalizálni az intifádát” szlogentől. Az újdonsült polgármester ennek ellenére nemcsak hogy élvezi a Demokrata Párt legbefolyásosabb szereplőinek támogatását, de a demokrata bázis kimondottan nagy hittel és reménnyel sorakozott fel mögötte.
Úgy tűnt, ez az új keletű amerikai antiszemitizmus a baloldal sajátossága, különösen annak fényében, hogy Donald Trump elnök a zsidók védelmezőjeként, bajnokaként, és minden amerikai elnök közül Izrael legelkötelezettebb, szinte feltétel nélküli támogatójaként mutatkozott. Csakhogy az elmúlt néhány hét leforgása alatt az amerikai jobboldalon is váratlanul számos ponton felütötte fejét az antiszemitizmus, ráadásul nem a posztkoloniális tanulmányok nyakatekert nyelvébe burkolva, hanem egészen kendőzetlen formában.
„Megálljt a népirtásnak” – palesztinpárti tüntetés New Yorkban 2023. október 28-án (fotó: Ishmael Daro from New York, CC BY 2.0/Wikimédia)
A jobboldalt bomlasztani
A botrány már-már elülni látszott, amikor Tucker Carlson, aki a Fox Newstól való eltávolítása után létrehozta a Tucker Carlson Show-t a Twitteren/X-en, illetve saját oldalán, valószínűleg Amerika legbefolyásosabb online politikai podcastját, műsorában vendégül látta Nick Fuentes nyíltan rasszista és antiszemita influenszert, aki az internet különböző szegleteiben jelentős figyelmet vívott ki magának provokatív, polgárpukkasztó nézeteivel. Nyíltan éltette Sztálint, dicsérte Lenint, és méltatta Hitlert is.
Carlson műsorában ehhez képest könnyed hangulatú beszélgetésre került sor, ahol számos kérdésben egyetértettek, például a keresztény cionisták iránti mélységes megvetésben. A kritikus reakciók nem maradtak el, de az igazi megdöbbenést az váltotta ki, amikor Kevin Roberts, Amerika legbefolyásosabb konzervatív agytrösztjének, a Heritage Alapítványnak az elnöke kéretlenül kiállt Tucker mellett, mondván, a szabad vitának teret kell adni Izrael kérdésében is, és nekik nem feladatuk más keresztények lelkiismeretét firtatni, akik pedig Tuckert támadják, a jobboldali koalíciót bomlasztják.
Kevin Roberts, a Heritage Alapítvány elnöke Budapesten 2023-ban; Tucker Carlsont védő nyilatkozatával a konzervatív táboron belüli ellentéteket akarta tompítani, de inkább élezte, és ugyan utóbb hitelesen felülbírálta saját magát, de a feszültséget nemigen tudja enyhíteni (fotó: Elekes Andor, CC BY-SA 4.0/Wikimédia)
Ez a nyilatkozat valóban felrázta az amerikai konzervatív világot. Kevin Roberts néhány nappal később már úgy nyilatkozott, hogy hiba volt kiállnia Tucker mellett, ez azonban aligha változtat azon, hogy noha az elmúlt években az amerikai baloldalon elburjánzó antiszemitizmustól volt hangos a konzervatív világ, hirtelen az amerikai jobboldal is hasonló cipőben találta magát.
Előzmények
Az antiszemitizmus hirtelen feltűnése igen meglepő és aggasztó, hiszen a közelmúlt történetében Amerika és az amerikai elitek inkább voltak az antiszemiták céltáblái, mintsem az antiszemitizmus melegágyai. A zsidó közösségek az amerikai államalapítástól kezdve békességben élhettek az országban. Noha kezdetben csupán egy-kétezer zsidó élt a tizenhárom volt gyarmat területén, a zsidó közösségeket semmilyen negatív politikai megkülönböztetés nem érte, sőt George Washington beiktatásán az egyik New York-i zsinagóga vezetője, Gershom Mendes Seixas képviselte az amerikai zsidóságot. Hasonló megtiszteltetésben aligha volt része zsidó vezetőnek a második templom lerombolása óta. Az amerikai alkotmányos berendezkedés a zsidóság számára is kezdettől fogva biztosította a kibontakozás lehetőségeit-kereteit, noha a feketék számára ezt csak a polgárháború és a polgárjogi küzdelmek után tette.
Ugyanakkor az antiszemitizmus korántsem új keletű az Egyesült Államokban: valamilyen formában mindig is jelen volt. Különösen felerősödött a XX. század első évtizedeiben, párhuzamosan az európai kontinens tendenciáival. A „tudományos” rasszizmus, az eugenika és más „korszerű” teóriák legalább olyan kelendőek voltak az óceán túlpartján, mint az öreg kontinensen. Elég csak olyan ikonikus amerikai személyiségekre gondolni, mint Henry Ford, aki a modern tömeges autógyártás feltalálása mellett az antiszemitizmus fő szószólójává vált hazájában, vagy Charles Lindbergh, aki az óceánt először átszelő pilótaként élő legendává vált, és közismerten szimpatizált a náci Németországgal.
A húszas években a hagyományos amerikai elit magánegyetemei, többek között a Harvard, kvótát (numerus clausust) vezettek be a zsidó diákok arányának korlátozására. Ugyanekkor a szövetségi állam erőteljesen gátolni kezdte a kelet-európai bevándorlást, főként a zsidó bevándorlást. Mindezek ellenére az Egyesült Államok stabil alkotmányos rendszere, sokfélesége és decentralizált politikai szerkezete a világ szinte minden más országához képest példátlan védettséget biztosított a zsidó közösségek számára.
A zsidó-keresztény hagyomány védelme
Paradigmaváltást a második világháború hozott: a holokauszt után a teljes nyugati világban átértékelték az antiszemitizmus megítélését, és ezt a változást csak tovább erősítette, hogy az Egyesült Államok újonnan kialakult vezető szerepének morális alapját a nácizmus legyőzése jelentette. Eközben a zsidók szerepe jelentősen megnőtt az amerikai társadalomban: az amerikai szellemi és gazdaság élet legkülönbözőbb területein előretörtek. És nemcsak a liberális kultúrában, hanem ellenkezőleg, a XX. századi amerikai konzervatív mozgalomban is vezető szerepet vittek, annak sztárjai, mint Henry Kissinger vagy Milton Friedman, szintén zsidók voltak. Mindez a háború után, a nemzetiszocialista és a kommunista totalitarizmussal aló szembenállás közepette született új fogalommal a „zsidó-keresztény” hagyományhoz, a zsidó-keresztény sorsközösséghez való ragaszkodás jegyében zajlott.
Szalon-antiszemitizmus és stratégiai szövetség
A szalon-antiszemitizmus persze nem tűnt el. Nixon elnök megtette azt a szívességet az utókornak, hogy több ezer óra hangfelvételt hagyott hátra beszélgetéseiről, márpedig ezekben ismételten tett antiszemita megjegyzéseket. Ugyanakkor legszűkebb csapatába bevette egyebek közt Henry Kissingert, soha nem voltak kétségei a zsidó beilleszkedést vagy Izrael stratégiai támogatását illetően, és határozottan fellépett Izrael pártján a jom kippuri háborúban. Az Izrael állammal való szoros szövetség azonban történelmi távlatban viszonylag új keletű, és számos egymástól független trend eredménye. A hatvanas években kibontakozó polgárjogi mozgalom kétségtelenül jelentős mértékben hozzájárult az amerikai társadalomban jelen lévő etnikai és vallási határok felszámolásához, így a zsidók társadalmi emancipációjához is. Ettől szinte teljesen független folyamat volt az Egyesült Államok és Izrael között a hidegháború idején kialakult szövetség. Ez a partnerség sokkal esetlegesebben jött létre, mint ahogy az utókor feltételezi. Az amerikai elnökök többnyire hezitáltak élesen kiállni Izrael mellett az arab államokkal szemben, de Izraelt elveszni sem hagyhatták, így végül mégis kiálltak a zsidó állam mellett. Az évtizedek alatt ez a szövetség megszilárdult, és Izrael megbízható partnernek bizonyult. Ebben az amerikai kormányzat utóbb fontos támogatást nyert a kortárs amerikai jobboldal születésében meghatározó szerepet játszó evangéliumi csoportok keresztény cionista felfogása révén, amely szerint Krisztus második eljövetele feltételezi a zsidóság szentföldi visszatérését. Ez is közrejátszott abban, hogy a republikánus párt külpolitikai alapvetései közé került Izrael biztonságának támogatása. Tucker Carlson és Nick Fuentes megjegyzése ebben az összefüggésben nyeri értelmét: az USA nemzetközi elkötelezettségeit vonja kétségbe, izolacionizmust szorgalmaz, egyúttal élezi a republikánus szavazóbázis, az evangéliumi keresztények, hagyományos konzervatívok és a MAGA-mozgalom ellentéteit.
Mindenesetre a háború utáni évtizedekben a szalon-antiszemitizmus sem számított politikailag tűrhetőnek. William F. Buckley, a konzervatív mozgalom egyik vezéralakja, máig az egyik legfontosabb konzervatív politikai lap, a National Review alapítója 1991-ben vezércikkben lényegében kizárta a mozgalom soraiból Patrick Buchanant, az ismert konzervatív politikus-kommentátort antiszemita kijelentései miatt.
A másikra mutogatni
Nem az antiszemitizmus az újszerű tehát, hanem az, hogy az amerikai elitek immunrendszere miért gyengült meg ilyen hirtelen. Erre több válasz is adható: az amerikai politika egyre elkeseredettebb szekértáborharcában mindkét oldalon érvényesül az egységfront logikája, senki sem akar a sajátjai ellen fellépni, mert így azt kockáztatja, hogy árulónak kiáltják ki az ellenség elleni apokaliptikus küzdelemben. A jobb- és a baloldali elit egyaránt tisztában van az antiszemita nézetek veszélyeivel, de senki sem akarja elveszíteni saját bázisát, különösen annak legvitálisabb, legfiatalabb részét, legyen szó a campusok progresszív mozgalmairól vagy az internetes jobboldal szélsőségeiről.
A másik nyilvánvaló magyarázat, hogy az elitek hatalma, valóságmagyarázó monopóliuma megcsappant, sőt esetenként szertefoszlott a közösségi média térnyerésével. Tucker Carlsont hiába csapták ki a Fox Newstól, podcastját többen követik az X-n, mint nézték foxos műsorát valaha.
A helyzet tragikus iróniája persze az, hogy az egymástól való félelemben a jobb- és a baloldali elitek egyre kevésbé mernek elhatárolódni saját táboraik szélsőséges hangjaitól. Ezzel azonban saját pozíciójukat ássák alá, melyre saját szélsőségeik fenik a fogukat. Pozícióikat csak úgy őrizhetik meg, ha ők is átveszik azok retorikáját. Mindezt remekül elleplezi, ha ki-ki a másik oldal szélsőségeire, a másik oldal erősödő antiszemitizmusára mutogathat.
A szerző külpolitikai szakértő
Nyitókép: Tüntetés az ohiói Columbusban 2023. október 13-án, néhány nappal a Hamász-tamadás után; a tüntetéseken világszerte használt jelszó: ,,A folyótól a tengerig" alig burkoltan antiszemita és Izrael-ellenes, hiszen Izrael állam létjogosultságát, a zsidóság önrendelkezési jogát vonja kétségbe (fotó: Becker1999 from Columbus, OH, CC BY 2.0/Wikimédia)
