A sokkötetes Kontra Ferenc legújabb könyvének elbeszélései szinte kivétel nélkül valamiféle bűn elkövetése vagy elszenvedése körül forognak. Gyilkosságok, csapdába csalt áldozatok, megalázott, menekülő emberek népesítik be a szövegek változatos tereit, az erőszak hátterében pedig minden esetben az emberek közötti meg nem értés, a kommunikáció hiánya vagy tévútjai állnak, erőteljesebben fogalmazva – ahogyan az egyik írás elbeszélője is teszi – „mindenki démona valaki másnak”.

Izgalmas kezdeményezés volt a szeptember első hétvégéjén megrendezett Veszprém-Balaton Filmpiknik, amelynek programjában nemcsak a korábban díjnyertes magyar alkotások, hanem premierfilmek is szerepeltek, köztük Buvári Tamás (Posztkatona, Szeretföld) valós történetet feldolgozó Magdolnája.

Júniusban jelent meg Ignácz Ádám könyve, amely a populáris zene és a zenetudomány szövevényes kapcsolatát tárja fel az államszocialista Magyarországon. A szerző korábban két kötetet is szerkesztett, amely a populáris zenével foglalkozik: a Műfajok, stílusok, szubkultúrák 2015-ben, a Populáris zene és államhatalom 2017-ben jelent meg.

Az újságszerkesztés – ha jól csinálják – a szövegközpontú alkotófolyamatok egyik legszabadabbika. Ha ugyan a szabadság fokozható. De szerencsére – egy normális világban – nem az; a szabadság természete szerint idő, tér és kiterjedés nélküli, s mint ilyen: fokozásának sincs értelme. Maradjunk hát abban, hogy újságot szerkeszteni: izgató, reménykeltő közeledés a szabadsághoz.

XX. századi történelmünk és nemzeti emlékezetünk egyik kulcsalakját teszi mérlegre az ismert történész és közíró. Munkája, hiányosságai ellenére, érdemi hozzászólás a Horthy szerepéről folyó helyénvaló szakmai-értelmiségi vitához.

Az angolszász típusú konzervativizmusra nem jellemző a ’nemzeti’ fogalmának hangoztatása. A hagyományok híveként sem a brit, sem az amerikai konzervativizmus nem hagyományos nemzetállamban, hanem sokkal inkább vegyes lakosságú, ha tetszik, soknemzetiségű államban gondolkodott.

A Magyar zeneszerzők sorozat negyvenegyedik részeként jelent meg Mikusi Balázs Robert Volkmann című kismonográfiája a Budapest Music Center kiadásában. A sorozat és a kiadvány címe közti ellentét – egy idegen nevű személyt aposztrofál magyar komponistaként – Volkmann életének és életművének egyik érdekes vonására hívja fel a figyelmet. A német műveltségű, Szászországból Pestre költözött muzsikus mindvégig megmaradt németnek, sosem tanult meg magyarul, zenei stílusát tekintve Schubert, Mendelssohn és Schumann örökösének számított. Felmerül tehát a kérdés: miért nevezhetjük magyar zeneszerzőnek, és miként kerülhetett be a hazai komponistákról szóló sorozatba?