Ha az ember, mondjuk, Tarantinót néz, zombi- meg horrorfilmeket vagy a manapság divatos úgynevezett akcióvígjátékokat, akkor avíttasnak és porosnak tűnhetnek a régi idők kabaréjelenetei, vígjátékai, amelyeket a háború előtti Royal Orfeumban vagy éppen Feld Mátyás színházában adtak elő, s amelyeknek egyik legnevesebb szerzője Rejtő Jenő volt, aki írói tehetsége mellett emberfeletti munkabírása okán is híresnek számított. Utóbbit egy annak idején Aktedron néven ismert amfetamin alapú gyógyszernek köszönhette. Túlzott használatától az író idegösszeroppanást kapott, és két hónapig ezért a Szieszta Szanatóriumban ápolták. Nem volt „dühöngő”, ezért kijárhatott, ám egyik este későn éjjel érkezett vissza, és a kaput zárva találta. Rugdosni kezdte, amíg a zajra fel nem ébredt a portás, és megkérdezte tőle, hogy mit keres itt.

„– A hálószobámat! – válaszolta.

– A hálószobáját? Hát megőrült maga?

– Hát persze! – válaszolta üdvözölt mosollyal az író. – Azért van itt hálószobám!”
A párbeszéd, nyilván, játszódhatna egy mai vérgőzös filmben is, de Rejtő esetében az életben és a művekben egyaránt elmaradt a lábak lefűrészelése és egyéb borzasztó dolgok. Viszont a fenti történethez hasonlóan sok a kacagtató jelenet a most napvilágot látott A nápolyi király című könyvben, amely a szerző elveszettnek hitt kabaréjeleneteit és egyfelvonásosait tartalmazza.

Mindez a Szépmíves Kiadó és Kiss Ferenc érdeme. Utóbbi fáradságot nem ismerve kutatta az Országos Széchényi Könyvtár, valamint a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményeit, és ott lelt az értékes anyagra.

A Szépmíves Kiadó a hatodik Elveszettnek hitt művet (sorozatcím) jelenteti meg, és a hatból négyet már olyan igazi rejtős-képregényes borítótervvel, amelynek láttán azonnal elszáll minden kétségünk: tényleg valódi Rejtő-alkotásokat tartunk a kezünkben.

A nevetni vágyó olvasónak érdekes lehet egyes jelenetek többféleképpen megírt változata (A dolgozó nő, A rettenthetetlen, Bolondnak áll a világ, vagy éppen a címadó A nápolyi király). Látni lehet, hogyan csiszolódik, érlelődik a rejtői mű, miképpen kerülnek helyükre a poénok, kristályosodik ki a csattanó a bohózat végén.

/Rejtő Jenő: A nápolyi király  Budapest, Szépmíves Kiadó, 2020, 357 oldal/

A rettenthetetlen főszerepét Salamon Béla játszotta, akiről a kocsmai rosszfiúk azt gondolják, ő az alvilág réme, a kemény öklű Kropacsek. Azért szerződtetik a lebujba, hogy ne legyen verekedés, de az ál-Kropacsek még a „halef”-ről is azt hiszi, az egy török szakács a lepukkant kisvendéglő konyhájában.

Hasonló félreértéseken, vagyis helyzetkomikumon alapul a címadó írás, ahol két figuráról is tévesen hisznek mást a többiek, mint akik ők valójában.

A kötetet záró Halálsziget című kisregényben szintén véletlen szerepcsere történik, itt is úgy tartják az ügyefogyott és trópusi körülményekhez egyáltalán nem szokott hősről, hogy ő a rettenthetetlen verekedő Vanalder, ám a sztori ezúttal nem komikus, sokkal inkább a mai akciófilmekre hajaz, persze a már említett horrorisztikus leírások nélkül. A szerelmét Európában hagyó pipogya fráter a történet végére természetesen megváltozik, és ebben a pozitív változásban segítségére van dzsungelbeli útitársa, Wolf, akinek alakjában a gyakorlott Rejtő-olvasó a regényekből jól ismert Piszkos Fredet vélheti felfedezni.

A telep, amelynek munkáját fent kell tartaniuk, csak álca, valójában nemzetközi feszültség van a háttérben.

Hőseinket csalinak dobják a vérszomjas bennszülöttek közé a pokoli hőségben, ahol kínai munkások dolgoznak… A robbanás nem is marad el, a helybéliek fellázadnak, és a kisregény végén rengeteg, a hadsereg által meggyilkolt bennszülött hever a „jóságos” fehér főszereplők körül.

S ekkor Rejtő látnoki mondatot vet a papírra:

„A hódítók ott maradtak továbbra is, pedig valamennyien tudták jól, hogy elkerülhetetlen lesz a pillanat, amikor minden fegyver, minden ész és tekintély dacára Európa szorító karja, amely most átöleli az Egyenlítőt, bénultan fog lehullni erről a féltekéről, amit minden nagy szava ellenére egyszerűen csak bitorol.”