Miben áll a szerkesztés, szerkesztő szabadsága? Például abban, hogy egy újság, egy folyóirat cikkei között nem feltétlenül kell tartalmi összefüggésnek lenni. Ha van, az pompás; az lehetőség és segítség az olvasónak, hogy a szövegeket mintegy „összeolvasva” egyetemesebb, átfogóbb, szintetikusabb élménye legyen. Hogy az olvasás végére azt érezze: irodalmat kapott, gondolat- és érzetfolyamot, s nem pusztán publicisztikai írások sorát.

A Szcenárium 2020. szeptemberi száma ezt a lehetőséget kínálja az olvasónak – az egybeolvashatóság és – képanyaga által – egybenézhetőség esélyét, és így komplex művészi élményt. Felismeréseket, ráébredéseket, „én is pont így gondolom”-okat.

A művészeti folyóiratot 2013 szeptemberében indította a Nemzeti Színház. Mindig az évadot követve, szeptembertől májusig havonta jelenik meg. Első számának beköszöntőjében Szász Zsolt felelős szerkesztő a következőt írja: „fantasztikus esély, de egyúttal óriási felelősség, hogy a színház időről időre képes felülírni az elavult forgatókönyveket – és nemcsak a színpadon, de kivételes történelmi pillanatokban akár a nyílt utcán is”. A lap szerkesztői változatlanul ragaszkodnak eredeti koncepciójukhoz: ideáljuk egy olyan szakmai fórum, ahol a szerzőgárda zöme maga is színházcsináló: színműíró, dramaturg, rendező vagy színész; szélesebb olvasótábora olyan igényes színházlátogatókból, diákokból és pedagógusokból áll, akik arra is kíváncsiak, hogy egy színpadi mű miből és hogyan jön létre. Az aktuális premier iránt érdeklődő, „laikus” olvasótól a kultúr- és színháztörténettel foglalkozó filoszig mindenkinek kínálnak valamit: interjút egy előadás alkotóival, egyetemesebb merítésű, gondolatébresztő esszét, színháztörténeti kuriózumokat, nemzetközi kitekintést, új szövegpéldányból vett részletet és fontos, olykor hiánypótló tanulmányokat is.

A szeptemberi számot indító szöveg, Végh Attila esszéje bölcsen került előre: egy festőművész-barát külső hatásokat, azaz a világot és belső átélést, azaz a lelket folyamatosan, szinte infantilis, ám annál gazdagabb és termékenyítőbb ösztönnel összemosó személyisége kapcsán beszél kép és szó inerciájáról. És áttételesen persze elgondolás – vagyis ötlet – és rögzítettség – vagyis mű – egymást ontológiailag fel-tételező, ugyanakkor fel-számoló jellegéről. „A mű ötlete önnön destrukciójára hív fel. Ha olyan művet írnék, amely előzőleg teljesen megvan a fejemben, dögre unnám magam. A mű tehát éppen úgy viszonyul szülőgondolatához, ötletéhez, mint a gondolat az előzetes elvárásokhoz.” – állítja Végh, és innen a zseni tulajdonképpen pusztító természete felé kacsint, amennyiben a zseni – aki pedig a legautentikusabb alkotó – a mű világának létrehozása közben felszámol mindent, amilyennek a világot hagyományosan hisszük. Helyes szerkesztői döntés ezzel a szöveggel indítani, mert Végh esszéje nemcsak az alkotásról, hanem a befogadásról is gondolkodik, és áttételesen jelez, üzen a mindenkori olvasónak: bátorítalak, kedves barátom, mert amit most teszel, az nem más, mint a folyamatosan gomolygó teremtődés garanciája.

A következő szöveg, Valère Novarina rendező-képzőművész és Olivier Dubouclez filozófus beszélgetése a Kultusz és kánon rovatban szorosan kapcsolódik a Végh-szövegében érintett témákhoz. A két frankofón gondolkodó szintén egy bipoláris összefüggést tételez, mégpedig szív (cour) és ösztön (itt: jardin) között, ahol az előbbi a teória, utóbbi pedig a természet rendezetlen erőinek territóriuma. Ezt az „egyberagasztó kettősséget” a Varallo piemonti városka fölé magasodó „Szent Hegy”-en (Sacro Monte) található, XVI-XVII. századi kápolnák bibliai freskói és terrakotta szobrai kapcsán határozzák meg. Novarina, a színházi rendező elmondja, hogy régóta foglalkoztatja a lateralitás, a térbeli irányulás kérdése, ami a színházban a „közeli” és a „távoli”, de főként a színpad jobb és bal oldala közötti feszültségben érhető tetten; ez a dinamika pedig a festészetben is megfigyelhető. Ugyanis a Krisztus jeruzsálemi bevonulását ábrázoló ikonokon Jeruzsálem mindig jobbra van elhelyezve, Krisztus pedig balra. Szűz Mária elszenderülésének képein pedig a Szent Szűz feje ugyanígy, mindig balra található – veszi észre Novarina, és ebből arra következtet, hogy a város, a mi világunk, azaz a hétköznapi élet mindig jobbra található, a különös, a negatív vagy természetfeletti, az időt felforgató alak pedig balra. Ezt a perspektívát – ami természetesen jóval túlmutat egy szcenikai érdekességen, és a nemcsak színházi műalkotások apollóni-dionüszoszi dichotómiáját is idézi – Novarina rendszeresen alkalmazza rendezéseiben. A beszélgetésben a kápolnák szobrai egy döbbenetes hatású (nevezzük transzcendensnek?) színházi előadás szereplőiként tűnnek fel, maga a Szent Hegy pedig „mentális színházi térként”. Sőt, több is a Hegy, mint „pusztán” tér; szféra, a hit fölcsillanásának helye. Ez a csodálatos – belső – kettősség, ami megvan úgy a gondolatban, szemléletben, világra-tekintésben, mint az ember fölötti tér- és időszerkezetben, kitapintható az isteniben is. „A kereszténység ereje, hogy a dogma kellős közepén benne van Isten negatívja… A kereszténység tartalmazza Istent és az ő tagadását is: a lealacsonyított, kiüresített Istent – a bántalmazott Embert.”

A folyóirat ez után az első két íráshoz látszólag nem kapcsolódó témára tér: a Műhely rovatban a Nemzeti Színház új bemutatója, A kassai polgárok miatt közöl szövegeket. A Márai Sándor által képviselt polgári értékrend válságát Szabó K. István rendező a vele készült interjúban a mai világállapot felől közelíti meg, jelezve a darab színrevitelének napjainkra reflektáló utalásrendszerét: „Az új poszttörténelmi modell egy fogyasztásra épülő horizontális társadalom, mely forradalmi lendülettel számol le saját identitásával, [...] életre keltve a relativizmus diktatúráját, [...] mellőzve a transzcendentális távlatokat.” A Márai-blokkban helyet kapott továbbá a szerző Kassai bombák című írása: ez volt az a konkrét történelmi esemény, amely őt a darab megírására inspirálta; itt található Fried István tanulmánya a dráma 1942-es ősbemutatójáról, majd a Gyulai Várszínház igazgatójával, a Márai Napok szervezőjével, Elek Tiborral készült interjú a Gyulán ma is élő Márai-kultuszról, továbbá egy szövegkönyv-részlet; A kassai polgárok új példányának első jelenete.


/Elek Tibor/

Kis sziget ez a folyóiratban; egy készülő produkció „műsorfüzet-anyaga”. Vajon van köze ezeknek az írásoknak belső ösztönszféra és külső, társadalomfüggő világ kettősségéhez, szívhez és dühhöz, Apollónhoz és Dionüszoszhoz, Istenhez és az ő negatívjához…? Bizony van. Márai ki nem üresedett polgár-mítoszát (sőt: ethoszát!) folyamatosan átszövik az előbb sorolt dilemmák, kérdés- és probléma-felvetések. A magyar kultúrtörténet talán „legvilágibb remetéje” egy életen át küzdött az otthonosság-otthontalanság kínzó érzéseivel. Az ottonosságot újra és újra, más-más módokon és helyeken volt kénytelen rekonstruálni.

Mert az otthon érzését fenn- és megtartani muszáj: emberi mivoltunk feltétele ez. Az biztos, hogy kevesen utaztak ennyit lélekben különböző otthonok (Isten, haza, család…) felé. És utunk során nemcsak a megnyugtatóbb apollónival találkozunk, hanem az aggasztóbb, a világ, a társadalom számára kényelmetlenebb dionüszoszival is. Nemcsak Istennel, hanem az ő negatívjával is. Nemcsak a polgárival, hanem a polgár-talannal, „polgár-talanítottal” is. Ugyanígy Márai és a nemcsak kassai hősei is.

Lelket cincáló otthontalanság-kockázatról, „hasadtság-érzésről” Tompa Gábor, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgató-főrendezője is beszél a folyóiratban. Ám ő feloldást is kínál – mégpedig a mindenkori alkotás felől: „A színház a közeledés eszköze, nem az elszigetelődésé” – állítja, és ez a nyitottság, nyitásra való igény reális esélyt ad a széttartó vélemények, érdekek stb. közelítésére. A Tompa-interjú mellett az Orbis pictus rovat részletet közöl Németh Antalnak, a Nemzeti Színház egykori igazgató-rendezőjének egy 1929-es írásából is. Ebben a huszonhat éves szerző a rendezőnevelés és a színészképzés hazai problémáit járja körül. Ezzel „összeolvasható” Rajnai Edit A színi kerületi rendszer kialakulása Magyarországon című tanulmánya a Nemzeti játékszín rovatban, amely a mai társulati rendszer, a kőszínházi struktúra és a színházi felsőoktatás hazai előzményeiről számol be, amelyek 1945-ig meghatározták Magyarország színházzal való ellátottságát.

Egy ember életének színháza általában a fent sorolt, és a Szcenárium százvalahány oldalán újra és újra feltett kérdések görgetéséről szól. Akár egy magyar polgár melankóliája, akár az amerikai multikulti kapcsán nyilatkoznak a szerzők-beszélgetőpartnerek, akár mai, akár százötven-évvel ezelőtti helyzetet vizsgálnak, valahogy mindig oda keverednek vissza, amit Tamási Áron a saját drámaköltői poétikájáról szóló szöveggyűjtemény egyik részletében így fogalmaz meg: „Nem tudjuk szavakba foglalni, hogy mi a jellegzetesen magyar, de érezzük.”

A széttartást, hasadást megszüntetni – úgy tűnik – sziszifuszi munka. De korántsem reménytelen, mert ugyan a válaszokat otthonról, magyarságról, kül- és belvilágról stb. szavakba foglalni nem tudjuk, de már azok megérzése is a tiszta szabadság maga.