Az izraeli tudós és konzervatív aktivista, Yoram Hazony, eredetileg 2018-ban angolul megjelent könyvével hamar nemzetközi népszerűségre tett szert. Bátor írásának újdonsága, hogy a két elv, nacionalizmus és konzervativizmus összebékítése mellett érvel. E gondolatot a mai Egyesült Államokban és Egyesült Királyságban is érvényesnek tartja, bár maga saját szűkebb kulturális örökségéből indul ki. „Jómagam egész életemben zsidó nacionalista, cionista voltam” (10.) –írja. Munkásságát jelentős részben a zsidó hagyomány politikai, filozófiai következményeinek elemzésére szánta. Yoram Hazony ahhoz hasonlóra vállalkozott, mint a politikai teológiát művelő keresztények, például Carl Schmitt: vallása tanításából, illet-ve népe kulturális hagyományából kiindulva rekonstruálja népe (nemzete, vallása) politikai közösségének kialakulását és szerveződésének eredeti formáját.

/Yoram Hazony: A nacionalizmus erénye Fordította: Horváth Judit, Virág Barnabás
Budapest, Századvég Kiadó, 2019, 224 oldal/

A szerző már a címválasztásával is jelzi, hogy célja érdekében bátran vállalkozik bevett gondolati sémák felülvizsgálatára. A nacionalizmus fogalmát hagyományosan a jobboldal meghatározott típusának megbélyegzésére használta a baloldal és a tudomány. Ennek a megítélésnek az adta alapját, hogy a II. világháború borzalmai a legtöbb történész szerint a nacionalizmusból fakadtak. Hazony viszont a nacionalizmus erényéről beszél, mert kételkedő olvasóját képes meggyőzni arról, hogy a II. világháború borzalmainak összekötése a nacionalizmussal téves. Kritikája olyan jobboldali nagyságok álláspontjával szemben fogalmazódik meg, mint Konrad Adenauer és Helmut Kohl. „Semmilyen módon nem lehet – állítja – Németország törekvését, a zsidók elpusztítását úgy értelmezni, hogy az a nemzeti önrendelkezés vesztfáliai elvéből származik.” (46.) Hogy miért nem? Azért, mert e törekvés a zsidók kiirtására „nem nemzeti, hanem globális politika volt” (46.), hiszen Hitler „az egyetemes birodalomra irányuló tartós német törekvések felélesztésére és tökéletesítésére” törekedett. És pont a másik oldal, a Führer ellentábora volt nacionalista: „végül is az amerikai, brit és orosz… nacionalizmus verte le Németország törekvését, hogy egyetemes birodalom legyen” (46.).

Annak érdekében, hogy a nacionalizmust pozitív értékként tudja felmutatni, Hazony szembeállítja egymással a birodalom és a nemzetállam logikáját. Pontosabban az anarchia és a birodalom két végletéből indul ki, és e kiindulópont felől a középút megtestesítőjének tarthatja a nemzetállami szerveződés szintjét. A nemzetet egyenesen a Tórára vezeti vissza: „Izrael prófétáinak politikai szándéka nem egy birodalom, hanem egy szabad és egyesített nép, amely más szabad népek között igazságban és békében élhet.” (24.)

Hazony átértelmező munkájának fontos célpontja a nyugati hagyomány. Kiemeli a protestáns államformát, mint amelyik az általa kedvelt nemzetállami berendezkedést igen jó hatásfokkal tudta megvalósítani. Másfelől viszont élesen kritizálja az egyébként szintén protestáns John Locke-ot és a nevéhez kötődő liberális politikai modellt, mert szerinte már Locke végzetesen elhibázza a politikai közösség leírását, amikor pusztán az egyéni jogok szavatolását tartja a kormámyzat feladatának. Persze, Locke még megmarad a protestáns paradigmán belül, de a szekularizáció folyamata elszakítja elméletét annak teológiai hátterétől, és így nem marad más elméletében, mint a puszta individualizmus tana, ami Hazony szerint politikai értelemben nem életképes.

A politikai közösségnek ugyanis szüksége van az összetartó erőre, amelynek révén tagjai együttműködése hosszú távon, illetve krízishelyzetekben biztosítható. A politikai rend alapját a kitartó hűség adja, és ez az erő hozza létre a tartós társadalmi intézményeket. Az egyén a hűség révén válik képessé másokkal, közösségekkel és intézményekkel erősen azonosulni. Elsődlegesen családtagjaihoz kötődik, majd „a gyermek énje kiterjed, hogy magához ölelje az egész nemzetséget” (69.). Az ember fokról fokra a közösségek egyre táguló körét képes kialakítani maga körül, olyan kölcsönös hűségkapcsolatokat, amelyek tartós intézményesülést eredményeznek: a család és a nemzetség után a törzset és a nemzetet. „A kölcsönös hűség köteléke teszi stabil és tartós intézményekké a családokat, a nemzetségeket, a törzseket és a nemzeteket.” (74.) Míg a legkisebb egységekben vérségi kapcsolat is fennáll, Hazony a nemzetet – Benedict Anderson kifejezésével – képzelt közösségnek tartja.

De, mint láttuk, nem konstruktivista módon gondolja azt el. Ám nem is etnikai, hanem kulturális nacionalizmust hirdet – és itt jelenik meg elméletének hangsúlyosan konzervatív, tulajdonképpen burke-iánus eleme. Szerinte mindannyiunkban természetes módon megvan a törekvés, hogy nemzeti közösségünk „kulturális örökségét, nyelvét és vallását, törvényeit és hagyományait, történelmi szemléletét és azt az egyedi módot, amellyel megérti a világot, átadjuk az új generációnak” (76.).

Hazony könyve érzelemmel telített, de mindvégig racionális érvelés a nemzetállamok nemzetközi rendje mellett, és ennek megfelelően éles kritikája nem csupán a birodalomépítésnek, hanem annak a globális hatalomkoncentrációnak, amely végső soron nemzetek fölötti, globális erőközpontot hozna létre ügyeink intézésére, a nemzeti konfliktusok kiküszöbölésére. Hazony nem ad felmentést a nemzet nevében elkövetett bűnökre: „Sehol nem igyekeztem tagadni vagy igazolni azt a számos igazságtalanságot, amit különböző országok nacionalistái követtek el” (208.), de meggyőzően érvel amellett, hogy az általunk ismert nyugati demokrácia eddig egyetlen intézményesült rendben: a nemzeti szuverenitás eszményén alapuló állam keretrendszerében tudott a joguralom és a civilizált normák szerint hosszú távon működni.

/Indulókép: Kivonulás Európából Izraelbe 1942-ben a Hagana (Védelem) zsidó félkatonai szervezet hajóján Fotó: wikimedia commons/