Updike hőse a mindent meghaladó élményt, a transzcendenciát és a szerelmet hajszolja, miközben egész életében kibújik a felelősség alól – mégis szeretjük. A magyar irodalmi tudatban évtizedek óta élő regénysorozat a szerző módosításait és a szövegkritikai szempontokat figyelembe vevő, új fordításban jelenik meg.

A XIX. századi amerikai irodalom számos klasszikus regényének a középpontjában egy-egy kereső férfi hős áll, akit hajt a vágy, hogy a látható világ mögé lásson, és megszállottan kutatja az anyagi dimenzión túl a metafizikai realitásokat és jelentéseket, bízva abban, hogy a társadalomból kilépve meg is találja a keresett magasztos eszméket és létformákat.

Moby Dickjében Ahab kapitány a fehér bálnában látja megtestesülni a világ minden rejtélyes (illetve gonosz) szellemét, és Prométheusznak, Oidipusznak képzelve magát „vad őrülettel” üldözi a fehér bálnát. Henry David Thoreau a Waldenben kétéves kísérletéről számol be, amelynek során az „élet örök forrását”, a „fundamentumot” kutatva egyszerű és szabad életet élt, távol a világtól, de közel a természethez, mindvégig pusztán önmagára hagyatkozva. Hasonló kereső-kutató férfi hősökről írt James Fenimore Cooper, Mark Twain és Jack London: olyan elszánt férfiakról és kamaszokról, akik a civilizált világból kilépve a vad természetben remélik megtalálni azt a láthatatlan többletet, ami az életet értelmessé teheti. Ez a társadalomból való kilépés azt is jelenti, hogy a kereső hős általában magányos férfi, akinek szívét – akár a mi Toldi Miklósunkét – „nem bántá még nyíla szerelemnek / Nem is lőn asszonnyal tartós barátsága”, de szívesen köt barátságot férfiakkal („ingét is odaadta barátjának”). Vagyisa férfilétet magasztossá emelő keresésbe nem fér bele a szerelem vagy a női társ,ám ideális tevékenység férfiak szövetségére (lásd például Ismáél és Queequeg, illetve Huck és Jim barátságát). Különös módon az ilyen regényt mégis „keresés-románcnak” nevezi a szakirodalom – részben azt sugallva, hogy ezúttal olyan szenvedély hajtja a férfit nagy, olykor más férfiakkal együtt teljesített küldetésében, amely erősebb a szerelemnél.

Már igen ritkának számít a XX. században az olyan kereső hős, mint John Updike The Happiest I’ve Been (Amikor a legboldogabb voltam) című 1959-es elbeszélésének narrátora, John Nordhom, aki a szüleivel és nagyszüleivel töltött karácsonyi szünet után utazik vissza az egyetemre, és a hosszú autóúton a boldogság kivételes pillanatait éli meg. Úgy érzi, minden rendben van körülötte: szerető családjától megy a barátaihoz; az egyetemen várja egy lány, aki akár feleségül is menne hozzá; úton van, a pennsylvaniai autópályák egyikén; ő vezet, a vele utazó barátok pedig elaludtak, rábízván életüket.

A XX. századi regényalakok többsége már nem keresőhős: nemcsak abban nem bízik, hogy sikerrel jár, de abban sem, hogy egyáltalán van mit keresnie. Ez a bizalomvesztés a századközép lírai regényeiben, az anyagias, fogyasztói-kényelmi társadalomból kilépő szereplőik hányattatásaiban ölt legmarkánsabban testet. Ám ezek nem a Grál modern kori pótlékait keresik, hanem menekülnek: a középiskolát elhagyva, mint a Rozsban a fogó Holden Caulfieldje (1951), autóban, mint Dean Moriarty és barátai az Úton címűben (1957), illetve saját két lábán, mint Harry Angstrom a Nyúl-regényekben  (1960, 1971, 1984, 1990). A lírai regényírókat azok az élethelyzetek foglalkoztatják, amelyekben a társadalommal szemben érzett elégedetlenség nyilvánul meg valamilyen módon: a felnőtt alkalmazkodást elutasító kamaszé, a beilleszkedés helyett a sebesség bűvöletét választó beatniké és az előírt férfiszerepeket megtagadó atlétáé. J. D. Salinger, Jack Kerouac és John Updike művei a háború utáni regény perspektívaváltását és a személyesség előtérbe helyezését jelzik. A lírai szerzők ugyanis nem a Hemingwaytől ismert férfias, kemény világot ábrázolják, hanem inkább az emberi kapcsolatok, az érzelmi kötelékek és a gyermeki látásmód természetét igyekeznek feltárni, mégpedig úgy, ahogyan maguk a szereplők érzékelik ezeket. Mi több, megkérdőjelezik a nemi szerepeket előíró társadalmi normák létjogosultságát, amennyiben olyan karakterek állnak regényeik középpontjában, akik nemhogy nem kérnek a hagyományos férfiszerepekből, de még a felnőttségből sem – inkább elmenekülnek, elhajtanak, elfutnak a társadalom kényszerítő követelései elől.

Harry (Nyúl) Angstrom, John Updike legismertebb regényciklusának, a Nyúl-tetralógiának a hőse éppen ilyen karakter. Nyúl kiváló sportoló a középiskolában, a kosárlabdacsapat tagja, aki a győzelmek révén az élet nagy, szinte transzcendens pillanatait élhette meg, amelyek révén, úgy érezte, az Édenkertben járva magához Istenhez került közel. Egész életében a mozgás, a változás és a változtatás izgalma-szenvedélye hajtja: állandó kényszert érez a helyváltoztatásra, és a regény pergő narrációja a főhős száguldásainak tempóját követi. A házasság és a munka a bezártság érzetét kelti benne, s futva menekül mindkét kötöttség elől. Nyúl maga sem tudja, miért érzi néha a futásnak ezt az ellenállhatatlan parancsát, de nem tehet mást, mint engedelmeskedik neki. Férfienergiája leginkább a futásban nyilvánul meg: ez hajtja, és a játék, a fizikai teljesítmény rendre a transzcendencia közelébe segíti. Ám miután a középiskolai kosárlabdacsapatból kinő, élete hétköznapivá silányul, amit nehezen visel, hiszen „ha az ember valamiben elsőosztályú volt, mindegy, hogy miben, utána a másodrendűség nem nagy élvezet” – mondja (Nyúlcipő, 121.). Ekkor másfajta futásokba kezd: előbb várandós (és alkoholista) feleségétől rohan egy prostituálthoz, majd amikor értesítik, hogy feleségénél megindult a szülés, szalad vissza az asszonyhoz – hogy azután újra elmeneküljön tőle és újszülött gyermeküktől. Vagyis előbb az amerikai család megjelenítette, 50-es évekbeli konformizmusból szökik meg, majd visszasomfordál az asszonyhoz és a gyerekekhez. Nemcsak az új gyermek születése, de – miután a részeg Janice hagyja csecsemőjét belefulladni a kádba – a közös veszteség a családban tartja („összekapaszkodnak a közös sötétben”; 317.), hogy azután annál sebesebben inaljon el az elviselhetetlen közös fájdalom elől. A későbbi regényekben Angstrom a 60-as évek lázadáskultúrájából húzza a csíkot vissza a konzervatív komfortba, s lesz belőle is nyárspolgár, Babbitt (a Rabbit helyett). Nyúl képtelen vállalni a szerettei által elvárt felelősséget, és a hűtlen elhagyás bűnét is csak elvont értelemben ismeri el, nem saját személyes magatartásaként. Az individualista-maszkulinista láng mindvégig pislákol benne, az segíti mindvégig a megújulásra, és tartja benne a lelket − legalábbis a halálos szívrohamig. A tetralógiához írt coda − Rabbit Remembered (Nyúlfark) − a Licks of Love (Nyúlfark és más történetek, 2000 [2001]) című elbeszélés-gyűjteményben jelenik meg, és azt mutatja be, hogyan látják később apjukat Nyúl felnőtt gyermekei. 

A tetralógia új kiadásának fordítója, Gy. Horváth László alázatos hűséggel követi az angol pontosságát, szikárságát és visszafogottságát. Az eredetivel minden tekintetben egyenrangú, lebilincselő szöveget, önálló műalkotást hozott létre a magyar irodalmi tudatban már több évtizede élő amerikai regények újrafordításával, a mai szövegkritikai igényeknek is megfelelve.

Témaválasztását és -kezelését tekintve Updike konzervatív író, az amerikai filozófiai hagyományokhoz kapcsolódva kutatja egyfelől a konformizmus és a társadalmi normáknak való megfelelés, másfelől az individuum és a belső parancsoknak való engedelmeskedés kérdéskörét. Lírai regényíróként – és templomba járó protestáns hívőként is – mindenekelőtt az érdekli, elérhető-e a transzcendencia a vallás hiánya és válsága meghatározta hétköznapokban. Ez az egyik vezérszempontja, amikor bemutatja, hogy a technológiai fejlődés és a szexuális forradalom miként módosítja a nemi szerepeket, a „férfiasság” normáit, illetve hogy a modern társadalom miként férfiatlanítja a férfiakat.

 

Az 1950-es évek Amerikájának jellemzői között kiemelkedik a hagyományos nemi szerepekre épülő nukleáris család megerősödése, a fehér középosztály kertvárosba költözése, valamint a kertvárosi létet lehetővé tevő autókultúra széles körű elterjedése. A merev, a nagykönyvben megírt nemi normák egyértelműen meghatározták az „igazi férfi” és az „igazi nő” jegyeit: az előbbi egyedüli kenyérkeresőként viselte a családfenntartás felelősségét, az utóbbi a házi térbe zárva a férj és gyermekek testi-lelki jólétéről és általában a tökéletes otthon megvalósításáról igyekezett gondoskodni. Arról, hogy ez a családmodell többnyire csak a televíziós szappanoerákban működött, de a való életben nem, illetve hogy milyen mélyreható személyiségzavarokat okozott, már az 50-es, 60-as években számos pszichológiai és szociológiai szakmunka született. A szociológus Wright Mills már 1951-es White Collar (Fehérgallérosok) című munkájában írt az amerikai self-made/hegemón férfi letüntéről, rámutatva, hogy nagyvállalatok hierarchikus struktúrája férfiatlanítja az ott dolgozó középosztálybeli férfiakat, és ezzel feminizálja a férfiszubjektumot. Betty Friedan 1963-as klasszikus munkája, a The Feminine Mystique (A nagy mítosz a női nemről) a kertvárosi lét nőkre gyakorolt hatását elemezve ugyancsak rámutatott, hogy a merev nemi minták számos pszichés zavar okozói, depressziót váltva ki azokból a nőkből, akik a társadalmi nyomásnak engedve a „tökéletes nő” ideálját igyekeznek megvalósítani. Ezekre a problémákra reflektált számos, az 50-es években íródott lírai regény is, többek között Salinger említett és Updike szóban forgó művei, valamint Richard Yates méltatlanul elfeledett első regénye, a Revolutionary Road (1961), amelyből azonban nemrég nagy sikerű film született Sam Mendes rendezésében (2008; magyar címe: A szabadság útjai).

A Nyúl-regényekben Updike látványos travesztiáját adja az amerikai prózairodalom talán leginkább uralkodónak mondható karaktertoposzának, a kereső férfi hősnek, aki nem egy nemes, magasztos cél felé, hanem a rutin és a középszerűség elől fut. Olyan „hős”, aki számos femininnek mondott személyiségjeggyel bír – érzékeny és éleslátó, megéli az élet szép pillanatait, emlékezik is rájuk –, miközben menekül a férfiakra osztott felelősség elől, a feleségét megcsalja, a nemi aktusban megalázza a nőket, és végtelen önzésében kizárólag saját transzcendencia-keresése érdekli. Mindeközben sorra teszi tönkre mások életét. Mint egyik interjújában Updike fogalmaz, Angstrommal az volt a célja, hogy bemutassa az 50-es évek „beatnik-szellemében” csavargó emberek nagy erkölcsi dilemmáját: szabad-e intenzív pillanatokba menekülniük, és feldúlt családot, komoly sérüléseket és rettenetes tragédiákat hagyniuk maguk mögött. Akár a férj hagyja el a feleséget, akár a feleség a férjet – mint a tetralógia következő darabjában –, „emberek meg fognak sérülni”, mondja. A társadalomból való kilépés talán átmeneti kalandot jelent Kerouac Moriartyja vagy Salinger Holdene számára, de Angstromnak a családból való kilépése már nem kaland, hanem kegyetlen felelőtlenség.

Updike regényei nemcsak arról szólnak, hogy a XIX. században magától értetődő keresés – a férfi magasztos küldetése – a XX. század közepére értelmét veszíti, de arról is, hogy milyen károkat okozhat a férfiakra szabott társadalmi elvárások általános kényszere. Hiszen nem minden férfira illenek ezek a szerepek: sokan nem tartják fontosnak a normakövetést, míg mások képtelenek  az előírt minták szerint leélni az életüket. Ha a társadalom nem ad szabadságot nekik a személyes élethivatás és életforma megválasztásához, akkor sok férfi számára nem marad más, mint az elfutás, amiből azután olyan tragédiák születhetnek, mint Nyúl esetében. Vagyis Angstrom nem egyedül felelős az általa okozott tragédiákért: felelős az a társadalom is, amely kimerevíti a férfiakkal szemben támasztott elvárásokat, és nem ad lehetőséget azok számára, akik nem a hagyományos modellt kívánják követni. Updike ezt a meglátást is közvetíti olvasói felé, akik így nem elítélik, inkább szánják a nemi szerepek csapdájában vergődő  „hőseit”.

Updike társadalomkritikája nem merül ki a keresés kudarcának bemutatásában és a hagyományos férfiminták bírálatában. A Nyúl-sorozat darabjai azért tekinthetők gondolatregényeknek, mert a keresés toposzának travesztiáján keresztül a modern élet számos ellentmondására is rávilágítanak, mindenekelőtt az amerikai vallási pragmatizmus sajátos hitnélküliségére, a templomok „konzervkönyörgése[i]ben, a futó kis énekekben” (Nyúlcipő, 269.) megnyilvánuló hamis buzgóságra. 

 

A képmutató és manipulatív Eccles tiszteletes Angstrom igazi antagonistája, aki nemcsak azért méltatlan hivatalára, mert „belső sötétségben” él (145.), vagyis szkepszise erősebb hiténél, és saját életében képtelen megvalósítani, amire híveit biztatja, de azért is, mert visszaél hatalmi helyzetével, és gátlástalanul – szaftos részletekre éhesen, „nőies izgalommal” (153.) – vájkál mások magánszférájában, miközben valódi tanácsok helyett csak „begyakorolt formulákkal” (175.) látja el híveit. Eccles testesíti meg a háború utáni amerikai kultúra egyik, Updike által erősen kifogásolt alakját: a pszichiátert, a pszichológust vagy a szociális munkást, aki a „terápiás liberalizmus” nevében „posztteológiai” tanácsokat ad, istenhit és a transzcendencia iránti érzékenység nélkül igyekszik a lelkipásztor helyébe lépni.

Nyúl rádöbben, hogy a futásnak sincs értelme. Mint a narrátor fogalmaz: „az, ami eltűnt az életéből, örökre eltűnt; hiába keresi, semmi sem hozhatja vissza. Semmiféle meneküléssel nem éri utol” (257.). Maradni mégsem tud. Mert az egyetlen dolog, ami izgalomba hozza, ami káprázattal tölti el, és talán mégis Istenhez közelíti, az a futás. Mint a regény zárlatában olvassuk: „A káprázat lökést ad neki. Keze magától emelkedik, de már előtte érzi a szelet a fülében, sarka lassan csattog a járdán, majd az édes pániktól máris könnyedébben, gyorsabban, és fut. Ó, hogy fut!” (351.).

/Indulókép: Grabberraster/