Ignácz Ádámnak a könyv megírásához előbb egy másik kötetet kellett írnia – ez olvasható az első két fejezetben. Itt olyan kérdéseket tárgyal, amelyek kifejtése nélkül a harmadik és a negyedik rész – vagyis a monográfia központi témája – kevésbé lenne érthető. Az államszocializmus korában a populáris zene és a zenetudomány vizsgálata olyan témák és fogalmak magyarázatát igényli, mint a zene és a tudomány a Rákosi- és a Kádár-korszakban, vagy a szociológia szerepe a korszak populáris zenéjéről szóló diskurzusban. Emellett indokolt volt nagyjából harminc oldalt a főbb fogalmak – a populáris, közhasználatú, könnyű-, és tömegzene, valamint a tömegkultúra, a pop-rock – alapos körbejárásának szentelni, hiszen ezek használatában a tárgyalt időszakban és azóta sem alakult ki egységes gyakorlat. A szerző nem törekszik pontos meghatározásra, ehelyett azt vizsgálja, mikor milyen zenét neveztek könnyűzenének vagy populáris zenének, és a vonatkozó kifejezéseket miért kezdték használni, illetve hogyan változott ezek jelentése.


/Ignácz Ádám: Milliók zenéje Populáris zene és zenetudomány az 
államszocialista Magyarországon Rózsavölgyi és társa, Budapest, 2020, 356 oldal/

Az előzmények tárgyalásakor a szerző két fő irányt választ: a dzsessz és a könnyűzene az 1945 előtti Magyarországon, illetve a sztálini Szovjetunió populáris zenéjének problémaköre. 1945 előtt a magyar zenetudomány hangadói, főként Molnár Antal nézetei szerint a „valódi művészet” és a „könnyű nyugati zene” élesen szemben áll egymással, a könnyűzene alacsonyabb szintű, és veszélyt jelent a magyar kultúrára, a társadalom zenei műveltségére. Viszont a dzsessz egyes elemeinek az európai zenébe való beolvasztása jó lehetőség az amerikai zene meghonosítására. A Szovjetunió nyugatellenes kultúrpolitikája még a dzsesszt is üldözte, ezért a fordulat éve után a magyar muzikológusoknak az volt a feladata, hogy a hatalom számára elfogadható új, kelet-európai populáris zenekultúrát állítsanak elő.

Az 50-es években a kulturális propaganda tervszerűen szítja a nyugati szórakoztató zene iránti ellenszenvet, mondván, avíttá vált a szocializmus haladó ízléséhez képest. Az elfogadható populáris zenét a „formájában nemzeti, tartalmában szocialista” formula írja le. A hanyatló kapitalizmus szimbólumainak tekintett könnyűzenei műfajok – sanzon, kuplé, operett, tánczene, kabarédal, sőt, a magyar nóta is – csupán a régi kispolgárság szórakoztatására szolgálnak, de ez a „gyökértelen kozmopolita zene” alkalmatlan a magyar nép „új érzéseinek kifejezésére”. Hogy a műfaj útját a helyes irányba tereljék, rendszerhű zeneszerzőket kérnek fel a populáris darabok megalkotására. A komponisták lendületét a szigorú követelmények és az elkészült alkotásokat bíráló Véleményező Bizottság ellentmondásos kritikái törik meg. Hasonló fiaskónak bizonyult az amatőr muzsikálás adminisztratív ösztönzése. Rövidesen kultúrpolitikai elvárássá vált, hogy minél nagyobb számban alakuljanak kórusok, zenekarok és táncegyüttesek a gyárakban, üzemekben. A mozgósítás sikerült, csak a lényeg, a „népi spontaneitás” és a „nép kultúrateremtő ereje” hiányzott belőle.

Vitányi Ivánnak a „tömegek zenei igényeiről” szóló elképzelésében a „tömeg” még arctalan és homogén, amely irányításra és nevelésre szorul. A Népművelési Minisztérium zenei főosztályának munkatársaként a célt a zeneirodalom legértékesebb darabjainak megismertetésében és a szórakoztató zene színvonalának felemelésében jelölte ki. Ehhez képest haladónak számított Maróthy János és Szabolcsi Bence vélekedése: a „tömegigény” meghatározása előtt tanulmányozni kell az emberek mindennapi zenei gyakorlatát (?) – ők már eltérő ízlésű társadalmi csoportokban gondolkodnak. Ez nem a nagyobb alkotói szabadságot, hanem a népneveléseszme szisztematikusabb kidolgozását jelenti, és ez vezet át a „hosszú” 60-as évekbe.

/1965 - Fotó: Fortepan/

Az 1956-tól kibontakozó viták főként arról szóltak, miként válhat a szórakoztató zene a kulturális és ideológiai fejlődés előmozdítójává. E diskurzusok egyik fontos témája Szabolcsi Bence „zenei köznyelv” koncepciója. Ignácz Ádám ennek az elképzelésnek a nyomait kutatja a korabeli populáris zenekultúra három kulcsfigurája, Maróthy János, Pernye András és Vitányi Iván történeti-esztétikai gondolkodásában.

A három út: Maróthy „milliók zenéje” víziója, Pernye dzsessz iránti vonzódása és Vitányi művészetszociológiai megközelítése együtt vezetett a feltételezésig, hogy a beatzene is alkalmas lehet az ifjúság zenei művelésére. Ezzel párhuzamosan, Maróthy és Pernye mellett Gonda János hatására a dzsessz megítélése lényegesen megváltozott: a populáris műfajok közül elsőként találták alkalmasnak a fiatalok zenei-esztétikai nevelésére. Ez volt az egyetlen olyan populáris zenei műfaj, amely nyugati eredete ellenére elismerést érdemelt ki. A rock és a beat viszont korántsem kapott ekkora támogatást, de a beatzene ügyét szolgálta, hogy Vitányi Iván nem ideológusként, hanem elemzőként és zene-
kritikusként viszonyult a műfajhoz.

A 60-as évek kultúrpolitikai vezetése azonban továbbra is azt várta, hogy bizonyos „agitatív erejű, eszmeileg nívós” dalok legalább annyira népszerűek legyenek, mint a szórakoztató táncdalok. Csakhogy az ideológiai céllal kreált politikai dalok és a polbeat a KISZ által támogatott zenei fesztiválokkal együtt érdektelenségbe fulladt.

A 70-es, 80-as évek szórakoztató zenéjéről, a kommunista Magyarország Nyugattal való további versengéséről és a populáris zene egyre inkább intézményes keretek között zajlott kutatásáról a szerző sajnos csupán futólag emlékezett meg az összefoglaló fejezetben. Hasznos lett volna, ha hasonló részletességgel olvashatunk e két évtized populáris zenéjéről is, reméljük, erre sor kerülhet a későbbiekben.

Ignácz Ádám hiánypótló és jelentős tudományos értékű monográfiájának utolsó fejezete ad magyarázatot az egyik legfontosabb kérdésre: hogyan sikkadt el a populáris zene esztétikai kutatása, miért nem jelent meg nálunk az új típusú zenetudomány, a „new musicology”, amely biztosíthatta volna, hogy a mai magyar zenetudósok számára a populáris zene ismert terület legyen.

/Indulókép: Koncz Zsuzsa és a Metro együttes: Brunner Győző, Bokány Ferenc, Sztevanovity Zorán, Latzin Norbert, Sztevanovity Dusán Fotó: Fortepan: Hunyady József/