Kilenc hónap után először, szeptember 12-én, a Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia-templomban lépett újra a közönség elé a Gemma énekegyüttes, amelynek művészeti vezetője 1996 óta, az együttes alapításától kezdve Tóth Márton. A kórus alaprepertoárja a XV–XVII. századi (leginkább reneszánsz), valamint a XX. századi és kortárs egyházi a capella kórusirodalom, amit ezúttal is egyértelművé tett a program-összeállítás. A koncerten a művek nem szigorú időrendben követték egymást, a sorrend mégis következetességről vall: előbb a régizenei (Monteverdi, Parsons, Schütz, Lassus és Byrd) majd a modern (Mäntyjärvi, Walton, Pärt, Duruflé, Gjeilo és Gyöngyösi) kompozíciók hangoztak el.
Claudio Monteverdi Ave maris stella kezdetű Mária-himnusza szólalt meg a „szertartás” elején. Valóban, az egyszólamú, eredeti gregorián dallamra (és az ezzel váltakozó, többszólamú homofon zenei anyagra) történő bevonulás liturgia kezdetének hatását keltette. Ez az ötlet ráadásul akusztikai szempontból is fontos szerepet töltött be: az egyes strófák egyre erőteljesebbé és határozottabbá váltak, ami egyrészt nyomatékosította a szöveg üzenetét, másrészt fokozatosan vonta be a közönséget a történésekbe.
A sokszínű koncertprogram – különböző nyelven íródott szövegek, homofon és polifon zenei anyagok, reneszánsz és XX. századi kompozíciós stílus – ellenére a kóruskoncertet az egység és a teljesség jellemezte, amit az előadók magas szintű koncentrációja teremtett meg. Az énekesek egymásra figyelése olyan erős, hogy szinte láthatóvá vált a szólamok közötti kommunikáció, és az az egyértelmű szándék, hogy közvetítsék a közönség felé a művek mondanivalóját, vagyis a hálaadás örömének üzenetét. Ennek átadásában jelentős szerepet játszott a gyakori kotta nélküli éneklés, és az is, hogy Tóth Márton csak annyit vezényelt (nem középről, hanem az együttesben állva), amennyit feltétlenül szükséges volt. Így alakulhatott ki az énekkar és a hallgatók közötti bensőséges kapcsolat, amiben minden darabnak megvolt a maga helye és ideje.
Rövid technikai szünet szakította meg a koncertet, de a tagolás nem esett egybe a stíluskorszak-váltással: két XX. századi mű már az első részben elhangzott. Ennek hátterében vélhetően az állt, hogy a Gemma értelmezésében a szünet után következő két Arvo Pärt-kompozíció, főképp a The Deer’s cry című Szent Patrik-imádság jelentette az est tetőpontját. Az észt zeneszerző ebben a darabban hagyományos, a funkciós gondolkodásra jellemző akkordkapcsolatokat használ, tonális nyelvezetét közel érzi magához a hallgató, miközben az egyes szólamok dallamanyaga, a sajátos disszonanciakezelés és a motívumismétlésekből adódó letisztultság adja meg a mű egyediségét. Az egyes zenei motívumok többszöri elhangzása más zenei tényezőktől független, de az állandóan visszatérő szövegelemektől elválaszthatatlan fokozási eszköz, ami ebben az esetben a tagmondatok elején ismétlődő Krisztus szóval áll szoros összefüggésben. A kompozíció ennek segítségével emeli ki a hallgatók számára a szakrális üzenetet: egyedül a Megváltó állhat a keresztény élet középpontjában.
Deo Gratias! – nyomatékosította a központi gondolatot az est zárszava, Gyöngyösi Levente Ite missa est című misetételének vége. A szerző bizonyos szövegrészeknél egyszólamú gregorián zenei anyagot használ – akárcsak Monteverdi az elsőként elhangzott Ave maris stellaban −, így ez is hangsúlyozta a koncert liturgikus kereteit. A hangverseny végére a hallgató békére lelt és megnyugvást talált: újabb koncertélménnyel gazdagodhatott, és a templomi helyszínről, mint egy vallásos szertartás után, megújult emberként térhet majd haza. Az énekegyüttes tagjainak hozzáállásából pedig sugárzott annak öröme, hogy kilenc hónap után ismét közönség előtt énekelhettek, és minden egyes hanggal azt hirdették: Deo Gratias! − mindannyian hálával tartozunk.
/Indulókép: Gemma Énekegyüttes Fotó: Szűcs Ágnes/
