Nyelvkiakadásban… nyitva az OPEN. Nyelvöltögetés a janicsár‒magyar tájszótár készítése közben Kurta Miska nyomán. Békéscsaba,Corvinka Könyvek, 2019, 127 old.

Már a cím is sok mindenről árulkodik. Például arról, hogy az erdélyi gyökerű, alföldi (békési), valamint a Dunántúlon élő termékeny író tollhegyre tűzte az édes anyanyelvünket rontó jelenségeket.

Sarusi Mihály eddigi prózai életművében megszokhattuk a csúfondáros, gúnyolódós hangot, és nem vitás, hogy ezek a jelzők most is alkalmasak a minősítésre. Ezúttal azonban minden írók legfontosabb eszköze, a nyelv áll a célpontban. Pontosabban azok a visszásságok, amelyek – nemcsak a szerző szerint – valóan mérgezik nyelvünket. Legyünk igazságosak: riasztó jelenségek voltak már a múltben, a korábbi évszázadokban is. Sarusi most legújabb időnket veszi számba ebből a szempontból.

A divatot, az emberi és nyelvi kisszerűséget teszi nevetségessé, s persze a nyelv mögött meghúzódó társadalmi-közösségi gondokat sem hagyja szó nélkül. Nem kétséges, hogy számára valóban drága és édes az anyanyelve, minden mozzanatában ennek ad hangot. Talán innen eredeztethető némi túlzása. Arra gondolok, hogy a valóban bántó idegenszerűség mellett többször olyan szavakba is „beleköt”, amelyek már beivódtak mindennapi nyelvi világunkba. Akár humorosnak is vélhetjük, hogy a rádiót hangládának, a televíziót képládának nevezi… Persze igaz, hogy néha nehéz határvonalat húznunk a jövevényszavak és az idegen szavak között.


/Sarusi Mihály Fotó: Irodalmi jelen/

Kifogásolja például a „park” használatát, helyette a „ligetet” részesíti előnyben. Ám az is igaz, hogy nem minden fordítás jelenti pontosan azt, amiből fordítottuk. S e szóval kapcsolatban Radnóti Miklós is eszünkbe juthat: „ és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma” Bizony, nincs ezzel semmi baj! Ugyanakkor igencsak üdvözlendő, ahogy Sarusi az ősi szókészletet szeretné újra látni, legalábbis annak mai napig érvényes változatait. A „strand” helyett a „fürdő” a preferált szó. Itt emlegeti a „föveny” kívánatos használatát is. Számára az anyanyelv olyan szellemi menedék, amelyet minden erőnkkel védenünk kell. Kár lenne vitatnunk, hogy joggal szól olyan átvételek ellen, mint a „project”, a „music center” vagy a „shop”. De nem említi a nemes változásokat: jómagam ilyennek látom például a „honlap” használatát a „homepage” helyett. Könyvén kívüli, új szülemény korunk egyik „ékes” szava, a „home-office”, hála a világjárványnak.

Persze van úgy, hogy ő is megengedőbb az átlagnál. Például így: „Egy-egy idegen szó még majdnem jól fest, jól hangzik… a színmagyar közegben” De: „amikor már a magyarnak álcázott színangol szövegben marad meg tüntetőleg egy-két maradék magyar szó… Úgy már szemétnek tetszik az egész”. És vannak nagyon szép példái a színmagyar nyelvből. A „menstruál” helyett „virágzik”, és itt Bálint Sándorra, a „szögedi nemzet tudósára” hivatkozik. Vagy a „globális” helyett „világméretű”. Joggal ostorozza többek között az igencsak elburjánzott „fesztivált” is. Valóban: Cannes-tól igen messzire esik a mangalica fesztivál. Szerinte az „ünnep” elég lenne. Bár igaz, hogy ez a szó nem egészen fedi a lényeget. Hiszen a karácsony szintén ünnep, és senkinek nem jut eszébe helyette fesztivált mondani. Sok helyütt pontosan meghatározza a lényeget. „Nyelvünk lebecsülése, nyelvünkbe való furakodás. Betolakodás a javából. Honfoglalás. Szórul szóra. Gyakran már egyszerre egész mondattal”. És: „Ha japánul szólsz, szólj japánul. Ám ha magyarul… Miért nem magyarul mondod? Hogy mi is értsük. Magyarán!” Természetesen világos: bizonyos idegen szavak ismerete hozzátartozik a műveltségünkhöz. Éppen az irodalomban sok példa van arra, hogy nem tudtunk mindent lefordítani. Sorolhatjuk a műnemek és műfajok neveit, vagy gondoljuk a groteszkre, az iróniára, a metaforára, stb.!

S persze nemcsak az idegen elemekkel van baj. Hiszen a magyar magyartalanságok hasonlóképpen károsak.

Sarusi is említi a fölösleges rövidítéseket vagy éppen a „kettő” és a „két” közötti különbséget. „Hány disznót vágtatok? Kettőt. Két disznót. Igen, kettőt. De nem kettő disznót”. Hiszen az is csodálatos a magyar nyelvben, hogy ilyen finom árnyalatokat tartalmaz.

Érdeme még e kötetnek, hogy tudatosan végigvonul benne a gondolat: a nyelvi pongyolaság mögött jellembéli és közéleti gondok húzódnak meg. A „janicsárság” természete. Érthető tehát az indulat. Ugyanakkor egyértelmű, hogy a szerző nem a használót akarja kigúnyolni, hanem a nyelvi jelenséget.

Igaza van abban is, hogy „anyanyelvünk kimeríthetetlen kútjából” folyamatosan meríthetünk. Miként a tiszta forrásból.

/Illusztráció: Pixabay/