Lehetséges-e az archiválásnak és a dokumentációnak egy olyan megközelítése, amely egyszerre lép túl a performansz szubverzív pillanatnyiságán, és őrzi meg annak tovatűnő, megragadhatatlan sajátosságait?
Makky György kivételes fotóin megelevenedik az 1980-as évek hazai performanszművészetének számos kiválósága, miközben átérezhetjük a performansz archiválhatatlanságának sajátosságait. Jacques Derrida nézetei szerint az előhívás, felidézés motívumaitól elválaszthatatlan a szorongás, a halál rettenetétől való félelem, és a reprezentáció soha nem szorongás nélkül való. Makky dokumentarista, háttérbe húzódó objektív stílusa a megismételhetetlen performanszokat mint egyedi és megismételhetetlen pillanatokat ismeri fel, miközben mégis bepillantást enged különleges eseménysorozatokba. 


/Hencze Tamás Képégetés című performansza, Budapest, KISZ-lakótelep, 1980. 
Fotó: Makky György, Mission Art Galéria jóvoltából/

A megidézés és szellemidézés, az eltűnés drámai felvetése, a megragadhatatlanság felsejlései egyszerre vannak jelen ezeken az elsőre puszta dokumentumoknak tűnő képek mögött. Valójában a fotográfiai vagy a digitális technológiák a megszüntetésen keresztül igyekeznek megőrizni a valóság bizonyos aspektusait, miközben szellemeket, hiányos jelenléteket emelnek ki. Azaz a fényképészet, az archiválás nem kezelhető elkülönülő, szeparált szféraként a valóságot átható hantológiai, hiányos jelenlétektől, hiszen a fényképek vagy digitális archívumok is a szellemmé válás kollektív színhelyei. A hantológia az üresség különböző modalitásainak felfogását elősegítő fogalom, amely nyitott a különböző megismerési módok felé, és interpretációs eszközként episztemológiai szerénységet követel, a megközelíthetetlenség és a leírhatatlanság elismerését. Derrida a fogalmon kiterjesztett kísértettant ért, amely a társadalmi valóságban feltűnő hiányos jelenlétek megismerését teszi lehetővé.
Makky performanszfotói egy lezárult korszak maradványai, amelyek mégis kísértetiesen hatnak jelenünkre, tehát meghaladják a jelenlét és a hiány kettősségét. Az eltűnés áthágja az élők és a halottak közötti különbséget. Miközben a performanszokról szóló képeket figyeljük, egy letűnt korszak elevenedik meg előttünk, a múlt és a jelen között kísértetiesen.
Különösen figyelemre méltóak Makky a test megfeszülésének és átszellemültségének megidézhetetlen pillanatait rögzítő fényképei, nem tűnnek önálló műalkotásnak, mert úgy ragadják meg egy pillanatnyi transzgresszió művészi momentumát, hogy tisztában vannak saját kudarcukkal. Az eksztázis archiválása kizárólag saját kudarcából eredő háttérbe húzódásán keresztül ragadhatja meg a transzgresszivitást. Az archiválás mazochizmusa éppen abban nyilvánul meg, hogy a kudarcot és a fájdalmat kiterjesztve hajt végre olyan aktust, amely ezt a kísérteties jelleget megteremti. Makky fotói – elmúlt idők dokumentációjaként – nem pótolják az elmúlt és megidézhetetlen performansz hiányát, és nem töltik be ezt az űrt, hanem sajátos dokumentarista háttérbe húzódáson keresztül hozzákapcsolódnak a progresszív performativitás azonnaliságához. A fotók letűnt akciók és performanszok pillanatait idézik meg, miközben a megidézhetetlenségről és a pillanat múltba való visszahúzódásáról árulkodnak. A hantológia mint konceptualizációs eszköz lehetővé teszi, hogy az ürességet ne konvencionálisan fogjuk fel. A háttérbe húzódó, dokumentum jellegű fénykép a performansz felidézhetetlen azonnaliságát rögzíti e rögzíthetetlenség felidézésén keresztül. Nemcsak különböző performanszművészek tűnnek fel ezeken a fotókon, hanem eltűnésük és hiányuk is átérezhető. Egy olyan pillanat rögzült a fotón, amely az adott pillanatban ott volt, de túl is mutatott önmagán, és a maga megragadhatatlanságával egy sajátos szingularitást alkotott. Ezeknek a megragadhatatlan mozzanatoknak dokumentumai ezek a fotók. Engedik, hogy a visszahúzódás és a megragadhatatlanság megelevenedjen.
Makky fényképei egy kort megidéző dokumentumok, miközben felvetik a transzgresszió megidézhetetlenségének időtlenségét is. A dolgok általánosságban is nyilvános és nem nyilvános jegyekkel rendelkeznek, éppen ezért fontos aspektusuk a megközelíthetetlenség, egy olyan lét, amely specifikus módon kizárólag arra a dologra jellemző. Éppen ezért egy archiválási mechanizmus sem lehet teljes, hiszen nem lehetséges maradéktalanul áthidalni ezt az alapvető megközelíthetetlenséget. Az archiválás mechanizmusa mazochisztikus módon újra és újra működésbe lép, ami csak tovább fokozza a dolgokat átható kísérteties zóna megközelíthetetlenségét.
Makky György éppen azzal, hogy saját szubjektív, művészi ambícióit háttérbe szorítja, képes elismerni és megidézni a performaszművészet lényegét, az azonnaliságot, a belső tapasztalatot, a kollektív részvétel rítusszerű őserejét. A Mission Art Galéria kiállításának kísérő kiadványában több jeles performanszművész akcióiról, eseményeiről láthatunk Makky által készített fotókat: Böröcz András, Révész László László, El Kazovszkij, Hajas Tibor, Hencze Tamás, Jovánovics György, Kelecsényi Csilla és Szirtes János performanszai elevenednek meg ezeken az alkotásokon, amelyek mégis sajátos hiányokról, a teljes archiválás lehetetlenségéről árulkodnak. A katalógus Makky első kiállításának állít emléket, de közben egy egész korszakot elevenít meg, dolgoz fel, és a figyelmet e fényképek egyedülálló jelentőségére is irányítja.

/Kelecsényi Csilla önportré akciója, Budapest, Úri utca, MTA Művészettörténeti Intézete,
Fotó: Makky György, Mission Art Galéria jóvoltából/

Az adatokat gyűjtő személy, az archiváló precizitása megfeleltethető a mazochistára jellemző mogorvaságnak, míg a késleltetés, a várakozás zónája az archiválás pontosság elől megszökő, kudarcos vagy felbomló aktorokkal telített. Így az öngyötrő, a testet felbomlasztó performanszművészethez kizárólag a performansz pillanatnyiságát rögzíteni nem képes, háttérbe húzódó, mazochista jellegű dokumentáció férkőzhet közel, amely a végeredményként kinyert fényképeket nem önálló alkotásként, hanem valami megismételhetetlen vagy megidézhetetlen rögzítéseként, már-már a rögzíthetetlen rögzítéseként közelíti meg. Hajas Tibor CHÖD című 1979-es performanszának fotóin a megkötözött, merevvé váló test önmagában a testetöltöttség határairól, a transzgresszió lehetőségeiről árulkodik, amely során az önmegsemmisítés árán a művész műalkotássá lényegül át. Azonban ha az archiválást végrehajtó fényképész saját műveit kizárólagos, a pillanatot a maga teljességében megragadó műalkotásnak tekinti, akkor éppen a performanszművészet transzgresszív átlényegülése vagy műalkotássá válása szűnne meg. Makky háttérbe húzódó, mégis kifejező fényképein – a megőrizhetetlenség elismerésén keresztül – kísértetként idézi meg e furcsa pillanatokat. Művészet, archiválás és a test felsértésének mazochisztikus egysége tűnik fel Makky Hajasról szóló képein, amelyek a közvetlen történésekre, a direkt akciókra helyezik a hangsúlyt. Ez a bizonytalan zóna a maga furcsaságával fedi fel az archiválás eredendő kudarcát és mazochisztikus jellegét.
Hajas CHÖD-performansza során megbomlik a test vertikalitása, a test tengelye törést szenved, és kizárólag a megfeszítettség marad. Ez azonban kizárólag az adott pillanatban a műalkotássá válás során megsemmisülő szubjektivitást tárja fel. Roland Barthes az írás eredendő negativitásáról szóló gondolatai mintha Makky performansz-fényképeire is igazak volnának: az írás olyan semleges, összetett, közvetett térbeliség, amelyben a szubjektum elillan, olyan negativitás, amelyben minden identitás elvész. Makky képei az archiválás és a megidézés kudarcaival és az elmúlt furcsa pillanatok hantológiai feltűnéseivel terhelt semleges zónák, amelyekben a fényképeket készítő személyisége is elmerül. Az emberből kivezető szökésutakat megnyitó, radikális alteritásokra nyitott performanszművészeket gyakran éppen a szubjektivitás felfüggesztése foglalkoztatta, akár egy radikális szubjektivitás elérésén keresztül. A különböző határátlépéseket és énfeltöréseket így kizárólag a fényképész identitását eltüntető, semleges negativitás fekete-fehér képei idézhetik meg. A sokszor túlzó, obszcén performanszművészet és a transzgresszió belső tapasztalata egy kiüresített „itt és most”-ban megy végbe. Makky fényképei nem kívánják betölteni a kiüresítés nélkülözhetetlen megnyilvánulását, sőt a valóság önmagába visszahúzódó sokszínűségéhez csatlakozik a szubjektivitás kiiktatásán keresztül. Művei a performansz pillanatának elvesztését és felfüggesztését idézik meg egy sajátos, fekete-fehér jelekből és lenyomatokból építkező szövedék megalkotásán keresztül.
Viszont az eltűnés sem feltétlenül teljes, ugyanis az nyilvános titoknak is tekinthető. A performanszok művészi szubjektivitás-felfüggesztésének privát misztériumát Makky György fényképei nyilvános titokká, a visszahúzódás közösségi rejtélyévé avatják.

A szerző Budapesten élő esztéta, filozófus és kutató, az Absentology filozófiai műhely és a POLI-P kutatócsoport társalapítója.