E kötet szerzője a mai magyar irodalomtudósok ama nemzedékének szűkebb élvonalába tartozik, akik az irodalomértés konzervatív formáit tekintik mérvadónak. Papp Endre abban tűnik ki közülük, hogy ezen irodalmi felfogás elveit interpretációs gyakorlattá tudta konvertálni. Döbrentei Kornél esetében kifejezetten hasznos volt ez a technika. Életmű és értelmezés találkozása ezúttal jó eredménnyel zárult.
Empedoklész óta tudható, hogy az igazi kezdet soha nem a dolgokban van, az arkhé nemcsak az idő kitüntetett pontja, hanem előttünk áll. „Lágy tojásnyi idő az örökkévalóságból.” (Kinőtt virágcserép). Az indíttatás időtlen. Hordozzuk a belénk fújt, a szívünkbe lehelt, teremtett és öröklött idő architektúráját és ornamentikáját.
Döbrentei Kornélnál a nyelv archaizált. Ebben a formában lehetséges az apokrif próféciák kiterjedt jelenléte. A költő áttörte az elválasztó falat történelem és mítosz között. Tudja, hogy a megbocsátás adódás, lehetőség, a tartozás elengedése remek önépítő eszköze a sorsnak, ami feltétele a megváltásban való részesedésnek.
Hegel és Németh László lelki rokona a költő, diszkrepanciát tesz igazság és valóság között. Morál és Jóság között. Törvény szerint, de nem szív nélkül ítéli meg az eseményeket, jellemeket, ugyanakkor a kegyelmet és az irgalmat tekinti formaelvnek.
Papp Endre elegáns és okos könyve többet tud erről, mint általában a monográfiák. Felvillantja az életút mögött zajló, történő időt, az eszmék és világképek kontextusába tördelt történelem pillanatait.
Miként válik az érzés és a szó hússá és vérré az eszményi, minden mértékadó sorseseményre reagáló lélekben? Aki gazdag fantáziájának hálójába képes befogni a megbokrosodott, képmutató világot. És miként alakul egy költői pálya sorsa itt, Európa közepén? Hogyan lesz példává és tanulságos elbeszéléssé, narratívává egy élet? Egy lét. Egy oeuvre. Egy életmű. (Úgy, hogy tapintható az összhang.)
Papp Endre írói módszere telitalálat. Az örök romantikustól indul, az álom utáni honvágy stációival folytatja, majd a feltámadásra várót mutatja be, aki a múltreprezentálás koreográfusává nőtte ki magát, a nemzeti emlékezet írástudójaként.
/Papp Endre: Döbrentei Kornél MMA Kiadó, Budapest, 2020, 315 oldal/
A genezis hibátlan. A végvári hadakozás „munkamódszere” mellett előbukkan ugyan az önmegszentelés, de mindez annak érdekében történik, hogy Trianon és a többi létkérdés különleges artikulációja megfelelő formát, keretet és kellő hangsúlyt, tekintélyt kapjon.
Döbrentei a magyarság hihetetlennek tűnő, szerencsés megmaradásának titkát a krisztusi személyiségekben látja, akik okosságban, látókörben, jellemerőben, emberi minőségben kiemelkedtek környezetükből.
A talentumot morál nélkül tehetetlennek, hiábavalónak látja. A költészet elsődleges feladatának tekinti a magyarság megmaradásának szolgálatát, az önérzet erősítését, a sorskérdések felvetését. Felelősségtudatra, áldozatvállalásra neveltek, írja Janus Pannoniusról, Zrínyiről, Balassiról, Csokonairól, Berzsenyiről, Vörösmartyról, Arany Jánosról, Illyésről. „Szent baleknak” nevezi Petőfit, Adyt, József Attilát és Nagy Lászlót, akik vélekedése szerint „a tisztaság, a megtisztítás megszállottjai” voltak. Weöresnél a szellemi szuverenitást hangsúlyozza. Csoórinál a nemzettudatot.
„A szabadság lélegzete hatalmas Isten-huzat” – írja Döbrentei. Igen. Ebben az országban mindig szükség volt erre az erudícióra. Hiánycikk a feltámadás. Erre mutat rá az analízis-szintézis Papp Endre ihletett tolmácsolásában. „Döbrentei, ha a mélyen magáénak érzett magyarságról is van szó, a szélsőségig megy el. Porba taszít. Nem azért az utódmagyarságért haltak hősi halált a pesti srácok. Oly korban élünk, mennydörgi, mikor egy nép genezisét halottak őrzik, az élők egyre kevésbé alkalmasak rá.”
Ez a felfogás kiváltképp hasznosul ebben a kontextusban, amely összefüggést feltételez életrajz és szövegalakítás, világszemlélet és hangnem között. Itt erősíti egyik a másikat.
„A teljes életművet átható áldozattudat ebben a láttatásban ellenkezésbe fordul tehát. A költő a félelem nélküli szabadságot tulajdonítja a királylány jámbor ábrándjának. Saját magát úgy mutatja be, mint akit a vezeklő fájdalom tart itt. S egy nagy kegyre vár még.”
Döbrentei nem a tulajdonságok nélküliség igézetében él, hanem a karakteres és radikális nemzetféltés apostolaként. Igaz ember. S tudja, hogy ennek nem az ő érdemei a tartópillérei, hanem Isten léte, szava. Sugárzik és felfénylik, amikor olvassuk. S ennek bizonyítékát a monográfus, Papp Endre, mind grammatikailag, mind a teoretikus elvárások szintjén jeles osztályzattal abszolválja.
