2020. október 7-én a Zeneakadémián, Dráfi Kálmán zongoraestjén a művész ajándékozott – születésnapja alkalmából.
A koncert in medias res kezdődött súlyos Desz hangokkal a zongora alsó regiszterében, konszonáns helyett pedig disszonáns akkordok szólaltak meg az első percekben, amelyek megalapozták az érzést: ez nem átlagos előadás lesz. A Funérailles kezdés, azaz Liszt Költői és vallásos harmóniák című ciklusának hetedik darabjának alcíme: 1849. október, ami nemcsak a 1848–1849-es forradalom és szabadságharchoz, hanem e hangverseny októberi létrejöttéhez is kapcsolódott. Felidézte ezzel az aradi vértanúk és Batthyány Lajos emlékét, amelyet olyan zenei eszközök szolgáltak, mint a magyaros és pontozott indulóritmus vagy a tipikus magyar skálából vett hangközök.
A Funérailles súlyos hangvételű tónusát másik Liszt mű, a Liebesträume (Szerelmi álmok) oldotta fel lírai hangvételével, hangokba öntve Freiligerath O lieb, so lang du lieben kannst (Szeress, amíg tudsz!) című versét. A hangnemek közötti kapcsolat érdekessége, hogy mindkét darab 4 „b” előjegyzésben íródott, csak az előbbi f-mollban, míg a Liebesträume Asz-dúrban, amit ugyancsak a Funérailles egyfajta feloldásaként értelmezhetünk a szuggesztív és hiteles interpretációnak köszönhetően.
A koncert felépítése azért volt különleges, mert az első és a második részt prelűdök kapcsolták össze. Az elsőben Chopin, a másodikban Rachmaninov prelűdjeiből válogatott a művész. Chopin prelűdjeiben való „utazás” során a C-dúrtól az Asz-dúrig felcsendült az e-moll, a Fisz-dúr és – a közismert nevén – Esőcsepp, azaz Desz-dúr prelűd, ezek különböző hangulatokat jelenítettek meg, emlékezetesen őszinte előadásban megszólalva. Ezekre reflektált a második részben elhangzott G-dúr és gisz-moll prelűd az Op. 32-es sorozatból Rachmaninov stílusában, akinek művészetére jelentős hatást gyakorolt Chopin zeneszerzői munkássága. Prelűdök, vagyis előjátékok, mégis a lélekhez szóló hangulatot teremtettek.
A prelűdök után a keringő műfaja következett. A kecses hangvételű Op. 18-as Esz-dúr keringő könnyed és befogadható „előjátéka” volt a kétzongorás és négykezes formációra írt, 56b Opus-számot viselő Változatok egy Haydn-témára című Brahms-darabnak, amelynek megszólaltatásakor Dráfi Kálmán egykori tanítványa, Balázs János zongoraművész működött közre. A nyolc variációból álló mű Brahms első szimfóniájának megírása előtt, 1873-ban született. Andante tempójú témáját Brahms Carl Ferdinand Pohl életrajzíró hatására ismerte meg, és bár Pohl szerint egy Haydn-kéziratból származott a téma, a mai kutatások alapján a kézirat Ignaz Pleyelnek, Haydn tanítványának tulajdonítható. A XVIII. századi Feldparthie (fúvosdivertimentó) forrásául szolgáló téma valójában a „Szent Antal-korál”. Az opus-szám mögötti „b” jelzés a kétzongorás változatra utal, ugyanis ennek a variációnak van egy „a” változata is, amely zenekarra íródott. A variációk sokszínűségéből kiemelendő a kristálytiszta összhangú, Mendelssohn Szentivánéji álom című művét idéző ötödik variáció, amelynek kifinomult művészi előadása során az „idő is megállt”. A mű egyik különlegessége az utolsó variáció, amely passacaglia, azaz a variáción belüli variációsorozat, amelyet később Brahms a IV. szimfónia zárótételében idéz fel. A befejezésben két zongora diadalmas fortissimójában tért vissza a Szent Antal-korál eredeti formája.
A hangverseny második részében elhangzó két Chopin polonéz cisz-mollban és c-mollban (Op. 26/1 és Op. 40/2), szerves folytatásaként jelenítette meg Chopin zongorairodalmának újabb oldalát. Ez többek között azért is fontos, mert ez a műfaj volt Chopin munkásságának legmeghatározóbb alakzata, továbbá az első, gyermekkori szerzeménye is polonéz volt. Mindkét polonéz új karaktert hordozott magában a prelűdökhöz és a keringőhöz képest. Ezenfelül megjegyzendő a hangnemi összefüggés az Op. 18-as Esz-dúr keringő és az Op. 40-es c-moll polonéz között, amelyek egymás párhuzamos hangnemei. A cisz-moll polonéz tragikus jellegű mű, amelyben a chopini bel canto légkörének tökéletes megformálása adja a különlegességét.
Eredetivé az arányosság kifinomult játéka teszi az előadást.
Ezekben az esti órákban a Debussy Bergamaszk szvitjének harmadik tételének, a Clair de lune hallatán a közönség nagy része valószínűleg már félig álomba merülhetett. A két ráadás darab perceiben azonban hamar véget értek a holdfényes álmok, hiszen Brahms 1. és 5. magyar táncának négykezes és kétzongorás változata erős kontrasztja volt a Clair de lune-nek.
A Kossuth-díjas Balázs János zongoraművész átiratában és közreműködésével megszólaló Magyar táncok a modern és a XIX. századi romantikus zene ötvözeteként szólalt meg. A művészi alázatot tükrözi, hogy az egyébként szólókoncert négykezes előadással ért véget. A koncert így mind az előadókban, mind a hallgatóságban mély emléknyomot hagyott, annál is inkább, mert Dráfi Kálmán zongoraművész hatvanötödik születésnapja alkalmából rendezték.
