A választ ott találjuk Mikusi Balázs könyvében, bár magát a kérdést nem teszi fel, csupán közvetve utal rá. Hiszen XIX. századi viszonyaink tükrében e dilemma szinte nem is értelmezhető. Az ellentétek hangsúlyozása helyett megosztja az olvasóval mindazokat az információkat, amelyek alapján világossá válik: mai fogalmainkkal nem írható le egyértelműen, hogy a korabeli Pesten, a magyar nemzeti mozgalom egyik gyújtópontjának számító német többségű városban kit és mit tekintettek németnek vagy magyarnak.
Volkmann szempontjából a származás és kultúra mellett az is döntő jelentőségű, hogy szinte egész felnőtt életét Magyarországon töltötte, és aktív részese lett a hazai zenei életnek. Szülővárosában, Lommatzschban, majd Freibergben és Lipcsében folytatott tanulmányai után 1840-ben Szemeréden lett házitanító özvegy Stainlein-Saalenstein grófné kastélyában. Huszonöt éves korától magyar földön élt, 1841-től pedig Pesten, majd a 60-as évek közepétől a budai Várban lakott 1883-ban bekövetkezett haláláig. Kivételt csupán az a három és fél év jelentett, amikor 1854 és 1858 között megélhetési okokból Bécsben tartózkodott. Volkmann azon kevesek egyike volt, aki évtizedeken át szinte kizárólag a zeneszerzésből élt. Utolsó éveit leszámítva csak néhány alkalommal, rövid időszakokra vállalt tanári vagy orgonista állást, és – legtöbb komponistatársával ellentétben – előadóművészi jövedelme sem volt. Ezért próbált szerencsét az 50-es évek közepén a gazdagabb Bécsben, de rövid idő múlva erős honvágyat érzett, német létére azonban nem Szászország, hanem Magyarország iránt! Egyik ismerősének így írt 1855 decemberében: „ha Pestre gondolok, mindig megdobban a szívem, úgy érzem, hogy tulajdonképpen mégiscsak ott vagyok otthon”.
/Mikusi Balázs: Robert Volkmann Szerkesztette: Berlász Melinda
Budapest, BMC Kiadó, 2019, 36 oldal/
Az otthont az impozáns főváros mellett a barátok és zenésztársak jelentették számára: mások mellett Brunszvik Ferenc és felesége, Doppler Ferenc és Károly, Erkel Ferenc, Huber Károly és Thern Károly. A nyarat közben többször Pilismaróton töltötte Heckenast Gusztáv könyvkiadó vendégeként, aki Volkmannra tekintettel bővítette portfólióját kottakiadással, és 1857-től két évtizeden át minden művét ő jelentette meg kedvező anyagi feltételekkel. Heckenast nagyvonalú támogatásának köszönhetően – éveken át ingyenes lakást is biztosított a zeneszerzőnek – Volkmann 1858-ban végleg a magyar fővárosban telepedett le.
Új hazája iránti ragaszkodását Volkmann olyan jelképes tettekkel is jelezte, mint hogy nemzetőrként részt vett Pest 1849-es védelmében, illetve számos zeneművéhez választott magyar témát. Ilyen például a zongorára írt Souvenir de Maróth (1862), a tizenkét darabból álló Visegrád-ciklus (1856) és a Széchenyi sírjánál című fantázia (1860). Mikusi arra is talált adatot, hogy a zeneszerző magyar operát tervezett a 60-as évek közepén. Volkmann azonban a címekben szereplő költői program illusztrációjaként nem vette át az akkor magyarosnak tartott (javarészt külsődleges) fordulatokat, de zenéjét egy-egy ritmus vagy motívum erejéig megtermékenyítette a népies-verbunkos muzsika. Mikusi számos példával szemlélteti, hogy a hazai és külföldi kortársak olyan művek esetében is magyar hangvételt emlegettek, amelyekben ma aligha fedezhetünk fel nemzeti jelleget. Mikusi úgy véli, hogy a XIX. században alighanem érzékenyebbek voltak azokra a zenei finomságokra, amelyek mára elvesztették szerepüket.
A zeneszerző új hazája iránti szeretetének próbaköve az 1875-ben megnyílt Zeneakadémia tanári felkérése volt. Éppen az előző évben utasította vissza a bécsi konzervatórium hasonló ajánlatát, mivel a hosszas felkészülés miatt elsődleges hivatásáról, a komponálásról kellett volna lemondania. Befutott szerző volt, Európa-szerte játszották a műveit, de a zeneelméleti tárgyak tananyaga és metódusa még kidolgozásra várt. Amit nem tett meg a császárváros kedvéért, azt hosszas, baráti rábeszélésre megtette az újonnan felállított, bizonytalan jövőjű magyar intézetért. Élete utolsó nyolc évében feltűnően keveset komponált, viszont útjára indította a századforduló számos jelentős magyar zeneszerzőjét: Aggházy Károlyt, Gobbi Henriket, Langer Viktort, Major J. Gyulát, Szabados Bélát és Károlyt. Mikusi listáját egy nem hivatalos, de annál jelentősebb tanítvány, a világhírű Hubay Jenő nevével egészítjük ki.
A zeneszerző nemzeti hovatartozása mellett Mikusi Balázs másik fontos témáját a Volkmann-zene modernsége jelentette. A komponista ugyanis gyakran került a viták kereszttűzébe, mivel a kor fő német zenei irányai közül hol az egyik, hol a másik képviselőjeként tüntették fel. Ami tetszett a konzervatív tábornak, azon a Wagner és Liszt nevével fémjelzett „újnémet” iskola hívei háborodtak fel, és fordítva. Majd amikor Volkmann újabb megoldásokat keresett, már minden oldalról bírálat érte. Mikusi a két zongoratrió, az F-dúr és b-moll mű stiláris különbségével illusztrálja az ellentétes nézőpontokat. (Ma már elmondható: szinte semmivé foszlottak a két darab között egykor nagyra értékelt eltérések.)
A szerző találó és szemléletes idézetekkel érzékelteti a zeneszerzőt foglalkoztató problémákat. Ezek közé tartozik egy baráthoz írt 1864-es levél részlete: „Egyesek még mindig Zukunftsmusikernek tartanak, míg mások copfot [azaz régimódi parókát] akarnak látni rajtam; Önnek mi a véleménye? Én csak annyit tudok, hogy sem »a jövő zenésze«, sem copf nem akarok lenni, hanem csupán Volkmann, s ez az én balszerencsém: ilyen elvtelenséget nehezen bocsátanak meg az emberek.”
A tanulmány természetesen nem térhetett ki Volkmann életének és művészetének valamennyi vonatkozására, mivel a kismonográfia-sorozat füzetei azonos terjedelemben jelennek meg. A harminchat oldalas kiadványban a tizenhárom oldalnyi részletes – és a szakmai közönség számára kiemelt jelentőségű – műjegyzék és bibliográfia mellett tíz oldal maradt az életrajz, és tizenegy a fontosabb zeneművek és a zenei stílus bemutatására. Olyan zeneszerző esetében, akiről életében és a halálát követő évtizedekben számos írás jelent meg, akinek hozzáférhetők a művei, és ezek egy része ma is jelen van a koncertéletben, nyilvánvalóan sokkal többet lehetne írni, mint amennyire a kötet lehetőséget nyújt.
A tömör életrajzi rész az információk bősége miatt sem lehet túl olvasmányos, de ettől még izgalmasan mutatja be zenetörténetünk egyik kevéssé ismert szeletét. Mikusi írását olvasva a mester személye és kora is megelevenedik a zenekedvelők számára, akik számos alkalommal találkoztak már Volkmann nevével, és hallották is néhány hangszeres darabját: az említett triók mellett valamelyik vonósnégyest, a népszerű F-dúr vonósszerenádot vagy a III. Richard nyitányt.
Az „élete és művei” típusú nagymonográfia rendkívül sűrű kivonatát tartjuk a kezünkben, amely összhangban van a Berlász Melinda zenetörténész által több mint két évtizede megálmodott és szerkesztett sorozat célkitűzéseivel. A jövő majd eldönti, hogy kiről készülnek terjedelmes elemző kiadványok, az egy-egy zeneszerzővel kapcsolatos dokumentumokat és alapvető információkat azonban most kell összegyűjteni és publikálni, amíg a források rendelkezésre állnak. Ezúttal egy olyan nagyra becsült mesterről is napvilágot látott a Magyar zeneszerzők sorozat kiadványa, aki idegenből érkezve sokat tett a magyar zenei élet felvirágoztatásáért, és műveiben – kulturális identitását megőrizve – saját nyelvén beszélt választott hazájáról.
