Egy évvel ezelőtt, 2019. december 3-án hunyt el a magyar zenetörténet-írás egyik utolsó mohikánja, Bónis Ferenc Erkel- és Széchenyi-díjas zenetudós, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, a Magyar Kodály Társaság és az Erkel Társaság egykori elnöke

Nyolc évtizedet felölelő művészi pályáját látva sokan talán örök életűnek hitték a kilencvenötödik életévében eltávozott mestert, hiszen még a legidősebbeknek is ő volt a Tanár úr, aki generációk számára képviselte az állandóságot, a változó zenei divatok közepette érvényes szakmai tudást és minőséget. Ezért is olyan különös, hogy nincs már közöttünk. Művei azonban, amelyek legfőbb örökségét jelentik, az elmúlt évtizedekben sem vesztettek aktualitásukból.

A Magyar zeneszerzők sorozat negyvenegyedik részeként jelent meg Mikusi Balázs Robert Volkmann című kismonográfiája a Budapest Music Center kiadásában. A sorozat és a kiadvány címe közti ellentét – egy idegen nevű személyt aposztrofál magyar komponistaként – Volkmann életének és életművének egyik érdekes vonására hívja fel a figyelmet. A német műveltségű, Szászországból Pestre költözött muzsikus mindvégig megmaradt németnek, sosem tanult meg magyarul, zenei stílusát tekintve Schubert, Mendelssohn és Schumann örökösének számított. Felmerül tehát a kérdés: miért nevezhetjük magyar zeneszerzőnek, és miként kerülhetett be a hazai komponistákról szóló sorozatba?

Nem tudjuk napra pontosan, hogy Erkel Ferenc mikor zenésítette meg Kölcsey Ferenc Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból című költeményét. Nemzeti himnuszunk születésnapjaként 1844. június 15-ét szoktuk említeni, ugyanis ekkor döntött úgy a Kölcsey-vers megzenésítésére kiírt pályázat bíráló bizottsága, hogy Erkel zenéjének ítéli a pálmát. A szöveg és a dallam azóta sem változott, azonban a nyertes zenemű csak hosszú idő elteltével lett Magyarország hivatalos himnusza és a nemzeti összetartozás jelképe.

Régóta temetik a zenekritikát. Ha nem is a műfaj születése, de az ifjabb műítész generáció megjelenése óta biztosan. Temetik tárgyával, a zenével és az előadó-művészettel együtt, mivel a 90-es évekre jórészt megszűntek a kritikaírás intézményi feltételei. Sokak szerint jogos a borúlátás, míg mások úgy vélik, hogy csupán a világ természetes átalakulásának lehetünk tanúi.