Hét évtizedes tevékenységével egy korszakot, egy mára szinte letűnt világot testesített meg, konokul őrizte annak értékeit és szemléletét, miközben meghatározó hatást gyakorolt több nemzedék zenei szakembereire és zeneszerető közönségére. Utolsó évtizedeiben már kevéssé tartott lépést a külvilág változásaival: páratlan tudásának elefántcsonttornyába zárkózott a tudományt is érintő, állandóan változó divatok elől. Lemondott a csábító előnyökkel kecsegtető digitális technikáról is, helyette múlt századi eszközökkel, azaz élőszóban, telefonon vagy gyöngybetűkkel írott levelei segítségével kommunikált barátaival és kollégáival. Ott ült Belgrád rakparti szobájában ezernyi könyve, kottája és lemeze között, és írógépén egymás után születtek tanulmányai, könyvei és közreadásai. Munkabírásának és kivételes képességeinek köszönhetően teljesítménye már mennyiségi tekintetben is egyedülálló: több száz cikk, recenzió, műismertetés, rádióműsor és a szintén jelentős zenei szervezőtevékenység mellett – a revideált és bővített kiadásokkal együtt – közel száz kötetnek volt szerzője vagy szerkesztője.

A nagy szellemek független és magányos útját járta. Ifjúkorának három meghatározó személyisége, Bartók Béla, Kodály Zoltán és Szabolcsi Bence tudományos alapelveit és munkamódszerét vette át az adatok, dokumentumok felkutatásától, precíz rögzítésétől és szembesítésétől egészen a konklúziók levonásáig és a publikálásig. Példaképeit nem meghaladni akarta, hanem küldetésük folytatója és beteljesítője kívánt lenni. Az 1950-es évek elején kialakított elveiből egy jottányit sem engedett pályája során. Számos, akkor korszerűnek számító elképzelés és program ötletadója vagy megvalósítója volt. Évek helyett évtizedekre tervezett, a XIX–XX. századi magyar zenei örökség kutatása, feldolgozása, dokumentumainak publikálása életre szóló küldetés lett számára.


/ A szerző felvétele/

Eszmélésének szinte az első pillanatától jelen volt Bartók alakja és zenéje. Miskolcon született 1932-ben, családja azonban hamarosan a fővárosba költözött, ahol két egykori Bartók-növendékkel került közeli kapcsolatba. Zongoratanára Herz Rezsőné (Bertus néni) volt, akitől a mester mellett a magyar népzenéről is közvetlen információkat szerzett. A tanárnő albérlője egy másik Bartók-növendék, Gát József volt, aki a gimnazista Bónisnak a munkáskarnagy-képző elvégzését javasolta. Ő maga szolfézst tanított, Szervánszky Endre zeneszerzést, Kórodi András vezénylést, a legmeghatározóbb azonban a zenetörténetet tanító Szabolcsi Bence lett az ifjú számára. Szabolcsi valósággal lenyűgözte enciklopédikus tudásával, személyiségének varázsával és szépirodalmi színvonalú írásaival, így Bónis Ferenc végérvényesen a zenei pálya mellett kötelezte el magát. 1949-től a Zeneakadémia (Zeneművészeti Főiskola) karvezetés tanszakára járt, zeneszerzést is hallgatott, majd 1952-től öt éven át a zenetudományi tanszakon tanult Kodály Zoltán, Bárdos Lajos, Kókai Rezső, Bartha Dénes és Szabolcsi Bence növendékeként. 

Már tanulóévei során tevékeny résztvev je lett Kodály nemzetnevelő programjának, későbbi munkaterületei és tudományos eredményei felé is a magas színvonalú ismeretterjesztés vezette el. Első írásai tizenhét éves korában, a Szabolcsi szerkesztette Dolgozók hangversenykalauzában jelentek meg, 1950-ben pedig a Magyar Rádió munkatársa lett. Utóbbi helyen több mint fél évszázadon át szolgálta a zenei művelődés ügyét lektorként, szerkesztőként, műsorvezetőként, rovat- és szerkesztőségvezetőként.

Ő hozta létre a rádió ifjúsági zenei szerkesztőségét, hogy értő közönséget biztosítson a jövő koncerttermei számára is. 1955-ben világelsőként indította el Bartók összes zongoraművének felvételét. A harminckét hangversenyen élvonalbeli magyar pianisták játszottak, első alkalommal Kodály tartott bevezető előadást. A következő évben Bartók kórusművei hangzottak el a sorozat folytatásaként. A 70-es években különös jelentőségű volt az Éneklő Ifjúság mozgalom újraindulása. Bónis munkáját dicséri, hogy több száz iskolai és ifjúsági kórus szerepelhetett a Magyar Rádióban az ország egész területéről.

Fél évszázad során Bónis számos rádiósorozatot készített, például magyar operatörténeti szériát a Béla futásától a Huszti kalandig, illetve évfordulós adásokat A magyar zene évszázadai címmel. A Zenei emlékcsillámokban azokról a nagy művészekről beszélt, akikkel élete során találkozott, a Zenei magazinban pedig egy-egy várost vagy híres személyt mutatott be. Interjúi egy részét később könyv alakban is megjelentette. Közéjük tartozik a Ferencsik Jánossal készített negyvenhárom beszélgetés, illetve az Így láttuk Bartókot és az Így láttuk Kodályt kötet több alkalommal is bővített kiadása. Mindezek a mesterek életének és korának egyedülálló dokumentumai, amelyek az interjúk nélkül örökre elvesztek volna.

A közönségnevelés mellett Bónis intézményi keretek között is végzett oktatói tevékenységet. 1972-től 1981-ig a Zeneakadémia Zenetudományi Tanszakán tanított, majd 1975-től Mainz, München, Kiel, Bonn, Zürich, Basel és Luzern egyetemein és főiskoláin tartott előadásokat. Az 1990-es években a kölni zeneakadémián volt vendégprofesszor. Valamennyi helyen a XIX–XX. századi magyar zenetörténet oktatója volt. 

1981-ben ő volt az egyetemi rangra emelt Zeneakadémia elsőként felavatott doktora, a disszertáció szerepét Mosonyi Mihályról írott könyve töltötte be.

2003-ban Mozarttól Bartókig című kötetével elnyerte az MTA doktora fokozatot. Tudományos tevékenységét élete legnagyobb részében magánkutatóként művelte, kivételt az 1961-től 1973-ig tartó időszak jelentett, amikor az MTA Bartók Archívumának (1969-től az MTA Zenetudományi Intézet osztálya) munkatársa volt. Témái között első helyen Erkel, Bartók és Kodály életműve állt, emellett számos cikket írt a verbunkostól a kortárs zenéig terjedő két évszázad muzsikájáról, például Csermák Antalról, Dohnányi Ernőről, Rácz Aladárról, Farkas Ferencről, Veress Sándorról, Bárdos Lajosról és Szokolay Sándorról. Foglalkozott a külföldi szerzők (Mozart, Brahms, Mahler) magyar vonatkozásaival, könyvet írt a Filharmóniai Társaság százötven esztendejéről. 1956 és 2018 között egyre bővülő terjedelemben, több nyelven jelentette meg Bartók és Kodály életét képekkel és dokumentumokkal bemutató köteteit.

Számos elfeledett magyar zenemű (régi táncok, verbunkosok, valamint Esterházy, Csermák, Rózsavölgyi és Mosonyi darabjai) kottáját adta közre, többségét a bécsi Doblinger Kiadónál. Részletes bevezető tanulmánnyal publikálta nagy mesterek fakszimile-kottakéziratait, például Erkel Himnuszát, Bartók Táncszvitjét, Kodály Psalmus hungaricusát és Berlioz Rákóczi-indulóját. Több, évtizedeken átívelő kötetsorozatot szerkesztett. 1959-ben indította el a Magyar Zenetudományt Molnár Antal, Major Ervin, Bárdos Lajos, Legány Dezső és Tóth Aladár munkáival, és ebben jelentette meg Kodály összegyűjtött írásait Visszatekintés címmel. A Magyar Zenetörténeti Tanulmányok (1968–2005) sokszerzős köteteiben több nemzedék tanulmányait publikálta egy-egy témához kapcsolódóan. Ő szerkesztette Szabolcsi Bence életműkiadását, amely a kiadó visszalépése miatt megszakadt az ötödik kötetnél. A 2010-es években sorra jelentetett meg eddig kiadatlan levélgyűjteményeket, közöttük Kodály és az Universal Edition, Bartók és Paul Sacher, Bartók és Annie Müller-Widmann levélváltását eredeti nyelven és magyar fordításban, összesen közel háromezer oldal terjedelemben.

Nem szóltunk még Bónis Ferenc szerteágazó közéleti tevékenységéről. A Kodály és az Erkel Társaság vezetőjeként többtucatnyi konferenciát és számos egyéb rendezvényt szervezett. Nyolcvanadik születésnapját szűkebb kollegiális körének íráskötetével ünnepeltük, ő pedig még inkább visszavonult könyvei közé, hogy megmaradt erejével az alkotásra összpontosíthasson. Utolsó találkozásunk alkalmával legalább tucatnyi, nagy volumenű munkát sorolt fel, amelyet szeretett volna befejezni, de kevés reménye lehetett a megvalósításra. Gondolatban talán hozzátette példaképe, Bartók Béla szavait, amelyeket halála előtt mondott orvosának: „Csak azt sajnálom, hogy teli poggyásszal kell elmennem.”

/Indulókép: Bónis Ferec - A szerző fotója/