Kölcsey aligha sejthette, hogy az 1823. január 22-én befejezett alkotás milyen megkülönböztetett szerepet játszik majd a magyarság életében. Csupán sikerültebb művei egyikének tartotta, amely az önálló megjelenést követően méltó helyre került az összegyűjtött írások I. kötetében.

A vers életének sorsdöntő fordulata huszonegy évvel a megírását követően, hat évvel a költő halála után következett be, amikor Bartay András, a Nemzeti Színház igazgatója pályázatot hirdetett „a’ legjobb népmelodiáért – Kölcsey Ferenc koszorús költőnk’ Hymnusára’ ének és zenekarra téve”. Húsz aranyat ajánlott fel a győztesnek, és a felhívást a Regélő Pesti Divatlap 1844. március 3-ai számában jelentette meg.

Mivel a verseny titkos volt, azaz a pályázók idegen kézzel lemásolt partitúrákat adtak le, és egy jeligével ellátott borítékba rejtették a nevüket, a zeneszerzők kilétéről senki sem tudhatott az 1844. július 2-ai eredményhirdetésig. Csak a díjnyertes zeneszám előadása és a hozzá tartozó boríték felnyitása után derült ki, hogy a színház karmestere, Erkel Ferenc lett a győztes, mivel ő volt az „Itt az írás, forgassátok – Érett ésszel, józanon” mottóval (Kölcsey Vanitatum vanitas című versének kezdősoraival) ellátott pályamű komponistája. Ahogy a zsűri döntésének időpontját, úgy ezt a napot is joggal tarthatnánk 
a Himnusz születésnapjának.


/A Himnusz kézirata Forrás: wikimedia commons/

Erkel zenéje sokak tetszését megnyerte, de ez még nem jelentette, hogy nemzeti énekeink között végleg az első helyre került. A Nemzeti Színház az előző évben is kiírt hasonló pályázatot, akkor Vörösmarty Mihály Szózatát kellett megzenésíteni, és ezen Egressy Béni lett a győztes. Emellett nagy népszerűségnek örvendett Vörösmarty Fóti dala Thern Károly zenéjével, valamint Erkel Hunyadi Lászlójának Meghalt a cselszövő kezdetű, gyújtó hatású kórusa az I. felvonás végéről. Utóbbit, amelyet többször meg is ismételtettek az előadások alkalmával, az 1848–49-es szabadságharc egyik zenei előkészítőjének tekinthetjük. Hatása sokáig még a Himnuszéval is vetekedett a XIX. századi dalárdák és zeneiskolák rendezvényein. Szövegéből csak a kezdőszavaknak és a „drága hon” említésének volt jelentősége a közönség számára, hiszen V. László dicsőítése ugyanolyan kötelező kelléknek tűnhetett, mint a Fóti dal 10. strófája („A legelső magyar ember / A király: Érte minden honfi karja / Készen áll…”).

Petrichevich-Horváth Lázár éppen a Hunyadi László előadásáról írt kritikájában vetette fel a magyar nemzeti himnusz ötletét 1844 februárjában, nem sokkal az említett himnuszpályázat előtt: „Minden nemzetnek megvan a maga néphymnusza, mellyel királyát élteti. A brittnek God save the kingje, a németnek Gott erhalteja stb. A magyar még nem bir illyennel. Avvagy kevesebb loyalitas melegítené keblünket? Bizonyosan nem. Erkel urnak jelen finaleja, valamint a 3-dik fölvonás’ násznépi kara teljesen kipótolják e hiányunkat. [...] Be dicső volna birni egy nagyszerü néphymnuszt, mellyre Vörösmartynk’ koszorúzott koboza és Erkelünk’ gyönyörü lyrája egyesülnének. [...] Hadd éltessük mindnyájan a jó királyt, ki magyar nyelven beszél nemzetéhez!”

Petrichevich nem tudott vagy nem mert elvonatkoztatni az uralkodó személyétől, a hamarosan elkészült Kölcsey-megzenésítés viszont éppen azáltal lehetett közvetve a függetlenségi törekvések szimbóluma, hogy a király (jelen esetben Habsburg–Lotaringiai Ferdinánd, majd Ferenc József) helyett az egész magyarság számára kérte az áldást. Folyamatosan emelkedő népszerűségéhez minden bizonnyal ez is hozzájárult az elkövetkező évtizedekben.

Amikor 1844 nyarán kihirdették a himnuszpályázat eredményét, a kortársak közül még kevesen hihettek abban, hogy az ilyenkor szokásos próféciák valóban be fognak teljesedni a győztes zeneműre vonatkozóan. „Lesz még jó néhány pályázat, lesznek újabb himnuszdallamok” – gondolhatták magukban, hiszen még a felhívásban is szerepelt az a megjegyzés, hogy évről évre meg fogják rendezni a versenyt. A Honderű július 6-ai számának cikkírója tűnt a leglelkesebbnek: „Most csak az van hátra, hogy Erkelünk’ gyönyörű hymnusát többször adassék alkalom hallani, megismerni, megtanulni, annak jelessége kezeskedik, hogy az nem sokára a legnagyobb népszerűséget vívandja ki magának, s valódi magyar néphymnussá válandik.” A lap következő, július 13-ai számában mintha Petrichevich idézett soraira feleltek volna a következő megjegyzéssel: „Sem az angol ’God save the King’, sem az osztrák ’Gott erhalte’ mögött nem marad, hanem a legjobb néphymnusok’ körébe sorozandó.”

Az ehhez hasonló dicséretek még arra utaltak, hogy Kölcsey és Erkel alkotását csupán egy sikeres pályaműnek tekintették, nem az „egyetlen”-nek a nemzet számára. Különösen érdekes az Életképek 1844. július 10-ei számában megjelent értékelés, amely valamennyi elismerését viszonylagossá tette: „E’ dalszerzemény magyar jelleme kétségtelen; megvan hymnuszi magasztossága is, ’s könnyű, dallamos, természetes emelkedésével a’ fülbe is könnyen tapadand többszöri hallás után, mi népszerűséget igér neki. ’S noha a’ kardalnak első része nem bír – legalább párszori hallás után – azon felsőbb varázzsal, melly önkénytelenül, ellenállhatlanul elragadja az embert: de annál meghatóbb a’ második rész, melly fokonként olly lelkesedést gerjeszt a’ kebelben, hogy mintegy öntudatlanul elkapatva az élvezettől, diadalmi örömre emelkedünk. Üdvözöljük Erkel urat e’ jeles hangszerzeményért. Bár minél több illynemü müvekkel lépne fel, zenészetünket gazdagítva. […] noha’ ezen hymnusz még nem ollyan, hogy a’ világi összes zenészet valódi hymnuszai közt a legelsők közt megálljon, de az mindenesetre jeles, kitünő, mellyben büszkélkedhetünk, – ’s van tehát hymnuszunk, ’s be van bizonyítva, hogy a’ magyarnak is lehet, ’s pedig ennyi ’s illy jeles zenetehetségek mellett, akármennyi hymnusza is; csak rajta! haladjunk.”


/Erkel Ferenc, 1870 Fotó: Heller Canzi - Nemzeti Múzeum/

Szerencsére nem folytatódott a himnuszpályázatok sora, Erkel műve pedig megmaradt egyetlennek. Vetélytársai: Egressy Béni, Molnár Ádám, Travnyik János, Éliás Márton, Seyler Károly, Jankó Mihály és mások művei jórészt elvesztek vagy a feledés homályába merültek. A jelenlegi korlátozások elmúltával a Zenetörténeti Múzeumban újra megtekinthetők lesznek a pályázat dokumentumai a Himnusz születésének 175. évfordulójára rendezett kiállításon. A tavalyi megemlékezésekből a Filharmóniai Társaság Zenekarának kezdeményezésére Himnusz-év kerekedett: ez év január 22-étől, a költemény születésének napjától június 15-éig, az újabb évfordulóig a Papageno elnevezésű portálon kéthetente Himnusz-blog jelenik meg egy-egy zenei melléklettel. Ezek között Somogyváry Ákos, Erkel szépunokájának vezényletével az a hat fennmaradt Kölcsey-megzenésítés is meghallgatható, amely az 1844-es pályázaton szerepelt.

Valamennyi gondosan megírt, tiszteletre méltó munka, érdekes és értékes dokumentuma az önálló magyar műzene kezdeti próbálkozásainak, ezért tanulságos olykor előadni egyet-egyet ezekből az alkotásokból. Ugyanakkor megismerésük ma is igazolja a győztest: megerősíthet bennünket, hogy a korabeli zsűri jól ítélt.

Erkel Himnusza a XIX. század közepén elindult azon az úton, amelynek során népmelódiából nemzeti himnusszá vált. A funkcióváltásban a már említett tényező – az uralkodó helyett a nép középpontba állítása – mellett feltehetően a zenei stílus szakrális jellege is szerepet játszott. Nem vált valóra a Pesti Divatlap recenzensének 1844. júliusi jóslata, miszerint „Erkel Ferencz pályanyertes müve [...] magán viselvén a hymnus szelleméhez alkalmazott templomi zene bélyegét, a nép ajkán visszhangra nem fog találni.” Éppen a templominak nevezett hangvétel segítette a művet abban, hogy maga mögé utasítsa minden korábbi és eljövendő vetélytársát. A Szózatot népies műzenei, erőteljesen verbunkos stílusa miatt sem övezhette olyan, szinte vallásos tisztelet, mint a Himnuszt, amelyet szövege mellett zenéje is imává formált.

Az első előadást követően Erkel változtatásai is mind ebbe az irányba mutatnak. Először – amint Gárdonyi Géza egyik elbeszélésében megírta – pozsonyi gimnáziumi éveire, a templomi körmenetekre emlékezve mély haranggal bővítette a zenekari előjáték és utójáték együttesét, majd „kisimította”, gördülékenyebbé tette a „magyaros” ritmusok egy részét. Az ének fenséges egyenletessége mellett a magyaros jelleg ott van Kölcsey versében, hiszen annak ritmikája az ősi kanásztáncot idézi („Megismerni a kanászt, cifra járásáról...”).

Bár Kölcsey verse Erkel zenéjével a XIX. század utolsó harmadára legelső nemzeti énekünk lett, több mint száz éven át a világ talán egyetlen olyan himnusza volt, amelyet semmilyen törvény sem tett kötelezővé, csupán a nép akarata. A parlament 1903-as sikertelen próbálkozását követően (ugyanis az uralkodó nem ratifikálta a törvényt) 1989. október 23-án lett végre jog szerint is a magyarság himnusza, és e státuszát a 2011-ben elfogadott  Alaptörvény is megerősítette.

/Indulókép: Erkel Ferenc portréja; wikimedia commons/