„Eredj, ha tudsz…
Eredj, ha gondolod,
Hogy valahol, bárhol a nagy világon
Könnyebb lesz majd a sorsot hordanod.”
Reményik Sándor

 

Hubay Jenő (1858–1937) hegedűművész és zeneszerző 1919 szeptemberének végén látogatott haza Budapestre a svájci emigrációból. Tavasszal menekülnie kellett, mivel családi és társadalmi kapcsolatai miatt (Cebrián Róza grófnőt vette feleségül) állandó zaklatásnak volt kitéve, ráadásul idősebb fia, Andor ellen a Vörös Hadsereg elfogatóparancsot adott ki. De ősszel sem érezhette magát biztonságban a kaotikus viszonyok között. Az útkereszteződéseknél katonai ellenőrzőpontokon kellett átjutnia, Duna-parti házát román tisztek foglalták el. Titkárnőjének szerencsére volt annyi lélekjelenléte a megszállás kezdetén, hogy a hallban kitette Erzsébet román királynénak a háziúr számára dedikált arcképét, hozzá írt verseit és leveleit, így megmenekültek a fosztogatástól. Hubay körülnézni jött Budapestre, hogy megtudja, valóban számítanak-e még rá a Zeneakadémián. Az is felmerült benne, hogy örökre elhagyja szülővárosát Zürich vagy Bécs kedvéért, ahol tárt karokkal várták a hegedű-mesteriskolák vezetőjeként. Súlyos döntést kellett meghoznia: menjen vagy maradjon? A dilemma ifjúkorától kezdve végigkísérte a világhírű művész pályáját. Ez a kérdés sokakban felmerül, de amíg az átlagember döntése többnyire csak egyetlen család sorsát befolyásolja, a kivételes személyiségek választása az egész nemzetre hatással lehet.

Hubay fél évszázadon át az egyik legismertebb magyar muzsikusnak számított, például ő alapította a nevével fémjelzett magyar hegedűiskolát. Az iskola kifejezés nem csupán a Zeneakadémia egyik tanszakára utal, amelyet a mester kerek ötven éven át vezetett, hanem az egész világ hegedűjátékára kiható, Budapesthez köthető hagyományra és előadói stílusra is. Hubay nélkül aligha lehettünk volna az előző század elején – évtizedekkel a kodályi pedagógia eredményei előtt – zenei nagyhatalom.

Az ifjú művész a mesterség elsajátításának régi céhes hagyományait követte: Pesten megkezdett tanulmányait 1873-tól három éven át a berlini főiskolán folytatta, 1878-ban Párizsban próbált szerencsét, ezt pedig a hazatérésnek kellett követnie. De már Berlinben súlyos választás elé került: tanára és igazgatója, Joachim József hangversenymesteri állást szerzett neki Düsseldorfban, annál a zenekarnál, amelyet néhány évtizede még Robert Schumann vezetett. Ha él a lehetőséggel, alighanem örökre külföldön marad. Hubay azonban hazatért, hogy Liszt Ferenc mellett lehessen az időközben megalapított Zeneakadémia szellemi környezetében. Néhány évvel később a párizsi szalonokban és a nyugat-európai turnék során alapozta meg nemzetközi hírnevét.

Alig múlt huszonhárom éves, amikor újabb útelágazáshoz érkezett: felajánlották neki a Conservatoire royal de Bruxelles hegedűtanszakának vezetését. Ha ekkor hazatér, talán ugyanarra a sorsra jut, mint barátja és párizsi zongorapartnere, a kivételes tehetségű Aggházy Károly, aki az első nagy sikerek után itthon telepedett le, családot alapított, és a kezdetleges zenei élet miatt hamarosan megkeseredett, magába zárkózó ember lett. Hubay ezzel szemben átvette Bériot, Vieuxtemps és Wieniawski egykori tanszékét, sőt, a tanítás mellett rendszeresen koncertezett Nyugat-Európában.

Életének legnagyobb dilemmájával 1886-ban szembesült, amikor fényes nemzetközi karrierről kellett lemondania a hazai hegedűoktatás és zeneélet felvirágoztatása érdekében. 1884 őszén Hubay édesapja, Huber Károly alapította a budapesti Zeneakadémia hegedűtanszakát, azonban egy év múlva váratlanul elhunyt. Liszt Ferenc Hubay hazahívását javasolta Trefort Ágoston miniszternek, majd további vizsgálódásának eredményét így foglalta össze 1886 márciusában Végh Jánosnak, az iskola alelnökének írott levelében: „Bécsben, Antwerpenben (Brüsszelben) és Párizsban kerestem, anélkül hogy megtaláltam volna a nagyszerű Huber tanár utódát a budapesti királyi Zeneakadémia számára. Véleményem szerint ideiglenes megoldással kellene beérnünk, mert Hubaynak előnyösebb, ha megtartja állását a brüsszeli konzervatóriumban. Budapesten nem találná meg sem ugyanazokat a beneficiumokat, sem tehetségének ugyanazt a kibontakozási lehetőségét.”

Azonban Liszt hívására nem lehetett nemet mondani. Hubay folytatta a tárgyalásokat Treforttal, és 1886 nyarán hazaköltözött Budapestre. Szinte a semmiből kellett újrakezdenie a hegedűtanszak megszervezését, emellett kamarazenét tanított, és hamarosan a zenekari gyakorlatot is bevezette a Zeneakadémián. Tulajdonképpen a csellótanszak elindítása is neki köszönhető: hazatérésének feltételei közé tartozott, hogy szerződtessék a kor egyik legnagyobb művészét, David Poppert is, akivel az első világszínvonalú magyar vonósnégyest alapította. 

A századfordulóra a Zeneakadémia hegedűtanszaka olyan hírnévre tett szert, amellyel csak Joachim berlini, Auer Lipót szentpétervári és Otakar Ševčík prágai és bécsi iskolája vehette fel a versenyt. Ezért Hubayt idős koráig rendszeresen hívták a világ minden részéből. A felkérésekről általában a sajtó is tudósított, és az új meghívások alkalmával gyakran az előzőekről is említést tettek. Az Alkotmány 1904. július 3-án így írt: „Hubay Jenő a londoni Royal Academy of Music igazgatójától, Sir Alexander Mackenzie-től rendkívül megtisztelő ajánlatot kapott. Az igazgató a legfényesebb föltételek mellett ajánlotta fel neki az intézet hegedű kiművelődési osztályainak vezetését; a fényes állást eddig Sauret Emil, a nálunk is ismert kiváló hegedűművész töltötte be. Két év előtt a müncheni, tavaly a lipcsei konzervatórium hívta meg Hubay mestert, s így két év óta ez a harmadik ajánlat.”

Az elkövetkező hetekben megjelent további híradásokból azt is megtudjuk, hogy a felajánlott húszezer shilling fizetésért (a budapesti duplájáért) évente öt, legfeljebb hét hónapot kellett volna Londonban tartózkodnia. A Hazánk július 21-én Hubay alábbi nyilatkozatát közölte: „Londonba nem megyek. Továbbra is a magyar kultúra bajnoka akarok maradni! A londoni fényes ajánlat sem tudott megingatni ebbeli elhatározásomban. Ellenálltam ennek úgy, mint a többinek, amelyek gyors egymásutánban Genfből, Münchenből és Lipcséből hozzám intéztettek.”

/Hubay Jenő: Eredj, ha tudsz! - kottarészlet/

A külföldi meghívások tovább folytatódtak, 1912-ben például a Chicago Musical College és tíz évvel később az Ithaca Conservatory of Music (New York állam) részéről, Hubay azonban ezeket is visszautasította.

Egészen más volt a helyzete 1919 őszén. A művészt sokkolták a háború elvesztésének következményei, az ország jelentős részének idegen megszállása. Losonc melletti birtokai csehszlovák, apjának szülőhelye, Varjas és a számára kedves Kolozsvár román fennhatóság alá tartozott, és igen kevés esély látszott arra, hogy ezek visszakerülhetnek az anyaországhoz. A Zeneakadémián azért került az intrikák kereszttüzébe, mert a Tanácsköztársaság után az új kormányzat őt kívánta kinevezni igazgatónak Dohnányi Ernő és Kodály Zoltán helyett, akik február óta álltak az intézmény élén.

Ebben a helyzetben csábító volt számára, hogy külföldön kezdjen új életet, ahogy ez idő tájt Bartók is tervezte. A zürichi Zeneakadémia önálló mesteriskolát ajánlott fel számára korábbi tanítványa, Oscar Studer asszisztensi közreműködésével. Hubay augusztusban kapta meg a szerződéstervezetet. A bécsi főiskolára már márciusban hívták tanítani, és ugyanitt ősszel nem kisebb pozíció várt rá, mint a Prágába visszatért fő rivális, Ševčík mesteriskolájának a vezetése. Emellett újabb ajánlatokat kapott Angliából és Amerikából is.

Hubay még a román megszállás idején mondott igent Pekár Gyula miniszter ajánlatára, és elvállalta a Zeneakadémia igazgatói tisztét a hegedű-mesteriskola megtartása mellett. Muzsikusként megtette, amit lehetőségeihez mérten megtehetett az ország érdekében. Otthonának fehér zenetermében zenedélutánokat szervezett, és a magyar kulturális elit képviselői mellett meghívta a Budapestre akkreditált diplomatákat és katonai vezetőket is. Az első alkalom, 1920. február 22-én érdekesen alakult: a francia főtisztek poros csizmában és gyűrött tábori egyenruhában jelentek meg, és lenézően elkülönültek a magyaroktól. A zene elhangzása után azonban Jules-Camille Hamelin tábornok odalépett a művészhez, és – Hubay Andor visszaemlékezése szerint – e szavakkal kért bocsánatot: „Nem tudtuk, hogy a kultúra szentelt csarnokába kaptunk meghívót, és a legmagasabb és legnemesebb művészettel fogunk találkozni. Biztosíthatjuk önt, Mester, megtiszteltetésnek vennénk, ha ismét meghívást kapnánk az ön kultúrotthonába, hogy hibáinkat jóvátehessük.” A főparancsnok ettől kezdve rendszeres látogatója lett Hubaynak, és a legnagyobb tisztelettel bánt a magyarokkal.

Hubay Jenő végül egyik külföldi állásajánlatot sem fogadta el, és nemet mondott arra a kompromisszumos javaslatra is, miszerint két- vagy háromhetes váltásokkal osztotta volna meg energiáját Bécs és Budapest között. Ugyanakkor fájó szívvel vette tudomásul azoknak a kiváló művészeknek a távozását, akik másként döntöttek. Közéjük tartozott az 1920-ban Hollandiába emigrált Telcs Ede, aki két évtizede volt közeli barátja és fiának mestere a képzőművészetben. Neki ajánlotta a Reményik Sándor verseire komponált Végvári dalok című dalciklus nyitódarabját, amelynek szerepe lehetett abban, hogy a szobrászművész néhány év múlva hazatért. (Reményik Végvári álnéven jelentette meg a költeményeket, innen a sorozat címe.) Az Eredj, ha tudsz című, megrázó erejű dal kicsengése egyetlen mondatban foglalja össze Hubaynak e nehéz időkben is megerősített hitvallását: „Én itthon maradok!”

/Indulókép: Hubay Jenő az 1920-as évek közepén (A szerző tulajdona)/