A négyszáz oldalas könyv a századforduló általános problémáinak felvázolása után konkrét művek elemzése során mutatja be, illetve viszi tovább a fölvetett kérdéseket. Az érintett osztrák szerzők között ott van Hofmannstahl, Beer-Hofmann, Schnitzler, Rilke, Musil, Joseph Roth, de a kevésbé híres Leo Perutz is. A magyarok között pedig Csáth Géza, Cholnoky Viktor, Lovik Károly, Babits Mihály, Krúdy Gyula és Márai Sándor. Látható, bő a merítés, az ismert nagy nevek mellett a szélesebb közönség előtt ismeretlenebb, ám szintén figyelemre méltó alkotók is felbukkannak.

A könyv erősségei és vitatható vonásai szorosan kapcsolódnak a követett tudományos módszerhez. Nem mintha szükségszerűek lennének ezek a tudományos értekezés keretein belül, de elég tipikusak. A szerző néha fölöslegesen használ idegen szavakat (szerencsére csak mértékkel). Akadnak túlbonyolított mondatok. (Például rögtön az első: „A történeti, kulturális, irodalmi változások sokféleképpen értelmezhetők, és sokféle reakciót váltanak ki, de általában a vizsgálatok mindenkori céljai és szempontjai által meghatározott perspektívákat feltételeznek.” Tehát a kulturális változások figyelembe veszik a majdani kutatók róluk alkotott majdani elképzeléseit?)

Orosz Magdolna hatalmas szakirodalmat használ. A rengeteg hivatkozás között azonban nem rajzolódik ki határozott vélemény. 

A szerző szinte azonosul a tudomány mai (vélt vagy valós, de mindenképp ideiglenes) állásával. Kijelentéseit mindig szigorúan dokumentálva, állandóan pontosítva és személytelen távolságtartással teszi. Így a sok kiváló megfigyelés, adat mozaikszerűen rajzolódik ki, egy síkra kerül ok és tünet, lényeges és kevésbé lényeges. Az összefoglaló téma ellenére adalék jellege van a kötetnek. Persze ebbe belejátszik a tudós kötelező szerénykedése is. (A szerzői életművet tekintve is összefoglalásra utal, hogy sok részletet emel át korábbi műveiből.)

Mindenesetre elmondható, hogy Orosz nagy rálátással foglalja össze a szaktudomány eredményeit, korrektül alkalmazza ezeket újabb területekre. (Érdekes összefüggéseket fedez föl például Hofmannsthal egy regénytöredéke és A gólyakalifa párhuzamos elemzése során.) Az elméleti előfeltevések – amelyek a tudomány önállóságigénye miatt például igyekeznek kizárni a vallásos szféra vonatkozásait – néha mégis szűkítik a horizontot. Ilyen eset, amikor a nyelvkritikai beállítottság három útját említi a 196. oldalon. A nyelv elégtelenségének érzése eszerint vezethet „kétségbeeséshez és elnémuláshoz […], megalapozhatja az ideális nyelv és művészi kifejezés keresését, végül pedig eredményezheti az önmagára utaló jel kikerülhetetlen nyelviségének játékos belátását”. Mivel az „ideális nyelv” a korábbiak fényében az eszperantóféle mesterséges nyelveket jelenti, feltűnően hiányzik a misztikus – a nyelvet megkerülő, illetve azt ugródeszkának használó – azonosulás útja, amely pedig szintén meghatározó az adott korban (és általában). Persze lehet, hogy az „ideális nyelv” mégis magába foglalja a misztikus keresést (alighanem Hofmannsthal „hieroglifa”-fogalma is idesorolható), de akkor itt kivételesen elkelt volna a nagyobb pontosság. (Beer-Hofmann kisregénye kapcsán mindenesetre sikertelennek látja a szerző a misztikusra irányuló kiútkeresést.) Szintén az elméleti előfeltevések szelleme vezetheti félre, amikor azt írja a Cholnoky által említett Jókairól: „Neve metonimikusan a realista-mimetikus elbeszélést jelöli.” Sem az idézett szövegrészben, sem általában nem nagyon köthető – véleményem szerint – Jókai a „realista-mimetikus” prózához.


Orosz Magdolna: Nyelv – emlékezet – elbeszélés
A századforduló bécsi és budapesti modernsége az irodalomban   
Gondolat Kiadó, Budapest, 2019, 429 oldal

Áttérve a tartalmi kérdésekre: érdekes probléma már maga a „századforduló” mibenléte. 
A szakirodalom – veszi sorra a szerző – számítja szűken, számítja tágan. Előző esetben 1890 és 1910 közé esik, utóbbiban 1880 és 1930 közé. Mindenesetre a modern irodalom kiemelt korszaka. Az Orosz Magdolna által leginkább elfogadott kiindulópont szerint a modernség valamiféle tengelyideje. Ebben a felfogásban a romantika – 1800 körül – az első korszak, és a posztmodern – 2000 körül – a lezárulás. A modernség közös alapját legáltalánosabban mint a modernizáció tagadását villantja fel a szerző.

A századforduló Európa-szerte a művészet nagy korszaka. Az osztrák irodalom ekkor lép ki a „komótosan provinciális” keretekből, lesz elismerten világirodalmi tünemény. Kérdés, mi a közös nagy virágzáson belül az osztrák sajátosság. Orosz nem ad határozott választ (nehéz is lenne egy ilyen átfogó kérdésre), de fölvet több megközelítést, utalva arra, hogy a magyar irodalom ezekben rokon az egykorú osztrákkal. Egyrészt itt a modernség közvetlenebbül kapcsolódik a tradícióhoz, mint számos más nemzetnél. (Talán igen. És talán ezért hívják némelyek az osztrák írókat „Európa angoljainak”.) Másrészt a személyes ön-
azonosság válságát itt színezi, hogy maga a Monarchia is „azonosságzavarokkal küzdő különös, furcsa kettős állam”.

A századforduló általános pezsgésének okai közül a szerző a különböző művészeti ágak és a tudományok közös dinamikáját emeli ki. Ezen belül kitér Nietzsche, Freud és Mach általános hatására. Bemutatja, hogyan mélyült el a látszat és valóság, lényeg és felszín problémája, és ennek nyomán hogyan nőtt a kétely a hiteles ön- és világmegismerés lehetőségét, illetve a nyelv és a valóság kapcsolatát illetően.

Miért alakult így? Mi történt ekkor? Két olyan jelenséget említ a szerző, amelyekre mint lehetséges okokra gondolhatunk. Az egyik a Kant nevével fémjelezhető emancipáció (önállósulás) programja. Az egységes világkép széttagolása hozhatta létre a valóságvesztés érzését. Illetve: „Az elveszettnek megélt közösségi érzésből ered a krízistudat, az életválság.” Mindkét szempont épp csak felvetődik. (Az utóbbi pedig talán vezérfonalat adhatna az olyan írók bevonásához, mint Móricz, Gárdonyi vagy Móra, akik hiányoznak az Orosz Magdolna adta összképből.)

A kötet további részeiben a századfordulós irodalom sajátosságainak gazdag listája olvasható. Az elbizonytalanodó valóságtudatot érzékelteti az álmok, látomások és emlékek előtérbe kerülése; a belső monológ, az átélt függő beszéd és a szereplői, illetve az elbizonytalanított elbeszélői nézőpont gyakorisága; a valós azonosulási mintákat helyettesítő irodalmi-művészeti utalások kiterebélyesedése; az előadás szaggatottsága, töredezettsége. Sokszor egybemosódnak a perspektívák, elbizonytalanodnak a műfaji határok. A világ inkább állapotok egymásutánjaként jelenik meg és nem egységes folyamatként. A változékonyság mutatkozik mindenekfelettinek. Innen adódóan visszaszorul a cselekmény, vagy kalandregényszerű konvencióként jelentkezik. Külső fogódzók híján eluralkodik az önimádat, a narcizmus. Vagy éppen kettéhasad az én, és megjelenik az alakmás.

Jellemző tartalmi elem lesz az utazás (amely mint a látszatba feledkező esztétizmus élvezi a képek sorát), a színház (amely a látszat és a valóság problémáit sűríti), a szerelem (mint önazonosság- és egyfajta közösségteremtés). Gyakori helyszín Velence, amely „az identitásprobléma térbeli katalizátoraként funkcionál” a maga ellentéteivel, álarcosságával. A szerepjátszás átlátásában némi fogódzót ígér a pszichoanalízis. A kavargásban megnyugvást sejtet a mese a maga világos körvonalaival, „egyértelmű helyi értékeivel”. A fantasztikum viszont épp ezt a kavargást emeli ki (például önállósuló tárgyak vagy a nyelvből a valóságba testesülő metaforikus kifejezések – realizált metaforák – révén).

Mindezt tekintve joggal elődjére, rokonára ismerhetett a századforduló a romantika bizarrabb vonulatában. Nem véletlen, hogy ekkor kanonizálnak olyan alkotókat, mint E. T. A. Hoffmann, Hölderlin, Büchner és Kleist.

A Monarchia korabeli irodalom jellegzetességei mellett Orosz Magdolna számba veszi a bukás utáni írói összegzéseket is. Schnitzlernél, Rothnál, Musilnál, Krúdynál és Márainál egyaránt nosztalgia és irónia sajátos keveredése tűnik föl: „pusztító erejű tisztánlátásnak és az olykor-olykor felszínre bukkanó sajnálkozásnak a dialektikája” – idézi a szerző Magrist, a kor neves kutatóját. Még érzékletesebb képet fest Schnitzler elemzett novellájának szavait a sajátjaiba szőve: „A letűnt kort az jellemezte, hogy az ember bizonyos fokig rendelkezett önmagával, mert bár meghatározott morális elvek és viselkedési szabályok szerint élt, amelyeket »kényszer, konvenció vagy sznobizmus« mozgathatott, de mégis »tetszése szerint« létezhetett, s ehhez »valamifajta méltóság vagy legalább stílus« és »egyfajta tartás, sőt […] az állandóan jelen lévő halálra szántság látszata« társult.”