Ľuboš Jurík: Egy évszázadnál hosszabb év. Budapest, Magyar Napló Kiadó, 2020, 760 old.

1968, Csehszlovákia. A megmerevedett kommunista rendszeren már jól látható repedések húzódnak, a sztálinista diktatúra szorítása érezhetően enyhül. Az ország, a társadalom megújulás előtt áll, a szabadság bódító illatát hozza a szél. A csehszlovák reformtörekvések élére Alexander Dubček, az „emberarcú szocializmus” megálmodója, a prágai tavasz későbbi legendás alakja áll. Az ő élettörténetét tárja elénk Ľuboš Jurík történelmi-életrajzi ihletésű, de szépirodalmi műhöz illően fikciós kerettörténetbe ágyazott regénye: fiatalkorát, politikai szerepvállalását, a Szovjetunióhoz fűződő ellentmondásos viszonyát, tetteinek mozgatórugóit villantja fel egy-egy epizódban. Megelevenedik a 60-as évek Csehszlovákiájának fullasztó politikai légköre, a keményvonalas kommunisták merevsége, kegyetlensége, az emberek közt gyanakvást szító kommunikációs stratégiái, ügynökeik beszervezése, a mindent letaroló kommunista propaganda árnyékában a diáktüntetések, ezek agresszív megtorlása, a diákok és tanáraik feljelentése, megfélemlítése, kirúgása; majd amire akkor senki sem számított: a reformhullám 1968. augusztus 21-i vérbe fojtása és a szovjet hadsereg bevonulása.

/Alexander Dubček 1968-ban Fotó: mdr.de/

1992. szeptember 1-jén Alexander Dubček súlyos autóbalesetet szenved a Prága–Brünn D1-es autópálya 88-as kilométerkövénél, Humpolec közelében. Kórházba szállítják, ahol a következő hetek során háromszor is megműtik, s miközben hol erőre kap, hol élet-halál közt lebeg, kezelőorvosa látogatásai során felelevenítik a múltat; és e beszélgetésekből kirajzolódik a forradalmár politikus élete. Különös tekintettel a prágai tavasz nagyszerű hónapjaira, majd a szovjet tankok felbukkanására a prágai utcákon és a megszállás napjaira, amikor Dubčeket Moszkvába hurcolják, fogva tartják, majd ott erőszakosan kényszerítik a „békeszerződés” aláírására; továbbá az azt követő húszévnyi „normalizációs időszakra”, amely során őt, csakúgy mint családját, mindvégig titkosrendőrök tartották szemmel és követték mindenhová. A valóságban ilyesfajta beszélgetésekre nem került sor, az orvos az advocatus diaboli szerepét tölti be, aki új szempontú, adott esetben kellemetlen kérdéseket tesz fel, és megkérdőjelezi Dubček egyes döntéseit. Ez az irodalmi módszer egyfajta kísérlet a történelmi tények és a szubjektív benyomások egymásba folyatására, a főhős lelkivilágának, gondolkodásának, motivációinak feltárására.

Alexander Dubček 1992. november 7-én a kórházban belehalt sérüléseibe. Halála máig termékeny talaja az összeesküvés-elméleteknek; hiszen mindvégig, a reformtörekvések, a megszállás és a normalizáció évei során, társadalmi megbecsültsége, népszerűsége ellenére haláláig ellentmondásos figurának számított a nemzetközi politikában. Ezenkívül számos politikustársával ellentétben következetesen az egyesült Csehszlovákia mellett szállt síkra: útjában lehetett azoknak is, akik a két állam szétválását szorgalmazták. A baleset eső után történt, az úttest nedves volt és tócsák borították. Az autó ráfutott egy tócsára, megcsúszott, és kirepült a szántóföldre. Ján Rezník, a beosztott sofőr az autó mellett feküdt, Dubček azonban – holott a hátsó ülésen ült – az autótól húsz méterre. Furcsa, hogy a kocsit nem az a sofőrje, Jan Želízko vezette, akivel korábban utazni szokott. Ján Rezníknek már korábban is voltak gondjai a veszélyes vezetés miatt, a bíróságon pedig elutasította, hogy valljon Dubček balesetéről. Inkább hagyta, hogy elítéljék, és leült tizenkét hónapot. Ugyanez a Ján Rezník egyike volt azoknak az ügynököknek, akik 1990 elején elvitték az Állambiztonsági Hivatal iratait a trencséni Tiso-villából. Az is különös, hogy sehol sem találták meg Dubček kényes dokumentumait, például az Oroszországi Föderáció Alkotmánybíróságára szóló meghívóját tartalmazó aktatáskáját. Azazhogy az aktatáska megkerült, a nyomozótisztek vitték el, azonban sohasem került vissza a családjához. Talán olyasmit tartalmazott, ami érdekelhette a titkosszolgálatokat, különösen a KGB-t.

Az orosz alkotmánybíróság az 1991. augusztusi sikertelen puccs után újrakezdte a tárgyalásokat a Szovjetunió Kommunista Pártja működésének alkotmányba foglalt betiltásáról. Az Oroszországi Föderáció akkori elnöke, Borisz Jelcin határozatot adott ki a kommunista pártvagyon elkobzásáról, és Galina Sztarovojtova orosz parlamenti képviselő, Jelcin tanácsadója azt javasolta, a bírósági tárgyalásra hívják meg Alexander Dubčeket, Piotr Jaroszewicz egykori lengyel kormányfőt és Mohamed Nadzsibullah afgán elnököt, hogy tanúskodjanak a Szovjetunió Kommunista Pártjának bűncselekményeiről. Dubček hosszan habozott, tanúskodjon-e, végül döntésre jutott, és azt üzente Jelcinnek: „Szeretném, ha az emberek megtudnák az igazságot.”

A bíróság 1992. szeptember 5-én ült volna össze Moszkvában, erre azonban sohasem került sor. 1992. augusztus 31-én éjjel meggyilkolták Piotr Jaroszewiczet és feleségét, szintén erőszakos halált halt Mohamed Nadzsibullah is, akit ugyanaz év szeptember végén a tálib mozgalom hívei öltek meg. Felmerül hát a kérdés, hogy ebben a gyilkosságláncolatban nem volt-e benne a keze a szovjet KGB-nek, és nem állt-e Alexander Dubček halálának hátterében is.

Az Egy évszázadnál hosszabb év nem könnyű olvasmány, de nem azért, mert vaskos terjedelme vagy helyenként nehézkesebb, társadalomtudományos nyelvezete nehezen olvashatóvá tenné, sőt, inkább mindezek dacára lebilincselő. Beleélést igénylő, komplex elbeszélői térbe helyezi szereplőit, szuggesztíven, az olvasót minden idegszálával a szöveghez láncolva ábrázolja a megszállás után Dubčeken elhatalmasodó depressziót, a kiélezett politikai helyzetben ránehezedő elviselhetetlen nyomást. A könyv címe a XX. század egyik nagy regényének címét idézi – Csingiz Ajtmatov: Az évszázadnál hosszabb ez a nap. E kortalan remekművet érdemes volna manapság is olvasni, pedig „csak” egy kirgiz írta, ráadásul a szovjet érában. A közbeiktatott mankurt-történetnél kevés költőibb, egyszersmind vérfagyasztóbb elbeszélést írtak.

Az érsekújvári születésű, idén hetvennégyéves Ľuboš Jurík író, publicista, politológus több mint két tucat könyv, valamint számos televíziós sorozat és színmű forgatókönyvének szerzője, az Euroreport Plus című folyóirat főszerkesztője. Újságírói diplomáját a pozsonyi Comenius Egyetemen szerezte, de tanulmányokat folytatott a párizsi Sorbonne-on is. Szépíróként 1973-ban debütált; elbeszélésköteteket, regényeket, interjúköteteket, bűnügyi regényeket ír. Számos műve angol, bolgár, cseh, horvát, lengyel, litván, német, orosz, román és ukrán nyelvű fordításban is megjelent. A szerző több irodalmi díj kitüntetettje, munkásságát szakmai elismertség övezi.

Szellemi alapállását tömören szemlélteti ez a vallomása: „Megéltem azt az évet, amely egy évszázadnál is hosszabb volt. Nemcsak nekem, hanem kortársaimnak is szembe kellett nézniük a maguk augusztusával. Egyesek beletörődtek, mások ellenálltak, de mindenkire rányomta bélyegét, és mindenkin nyomot hagyott. Még egy ilyen év nem lesz. Minden nemzedék saját elképzelései szerint akarja majd alakítani az életét, jobban szeretne élni, mint a szülei. Hatvannyolc folytatódik, míg az emberekben él a remény, míg izzik bennük a szabadság szikrája, míg vágynak az igazságosságra, és míg megőrzik belső büszkeségüket… Ez egy végtelen történet.”

/Indulókép: Leonyid Brezsnyev és Alexander Dubček 1967-ben Prágában Fotó: CTK/