A három kötet szépirodalmi anyaga méltóképpen mutatja be a kultúrnemzet fájdalmát, s ha az elemzések válogatása hagy is kívánnivalót maga után módszertani következetlenségeivel és kényszerű kihagyásaival, tükrözi a jelenlegi nemzetpolitika teljesítményét.

Mindig izgalmas és tanulságos egy olyan zeneszerzőverseny, amely az általános megkötések mellett (például apparátus vagy időtartam) más, specifikus elvárást is támaszt a születendő alkotásokkal szemben. Az UMZF pályázatának nagyzenekari kategóriája ezúttal Bartók Béla előtt tisztelgett: a benevezett műveknek vagy tartalmazniuk kellett a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára I. tételének fúgatémáját, vagy e kompozíció ihlető erejéről kellett tanúskodniuk. Ez a kritérium sajátos funkcióval rendelkezett, hiszen egyfajta kapcsolatot teremtett az új darabok között, így rávilágított a kortárs zene általános tendenciáira és a zeneszerzők egyéniségére egyaránt.

A forradalom kollektív emlékezetét sokáig torzította a kommunista diktatúra és cenzúrája, ezért a magyar filmek csak az utóbbi néhány évben emelték a nemzeti identitást erősítő történelmi események közé 1956-ot.

Trianonért a magyar közvélemény részben Franciaországot teszi felelőssé, ami ki-kihat a magyar–francia kapcsolatokra is. A kiengesztelődés lehetőségeit mérlegelte a De Gaulle és Adenauer példája című cikk (Országút, 14.). Hogyan látják ezt a kérdést a franciák? Miként viszonyultak a Monarchia megszűnéséhez, az akkori Magyarországhoz? Vajon mit gondol a mai Franciaország Trianon traumájáról? Catherine Horel történésszel, a Francia Nemzeti Tudományos Kutatóközpont (CNRS) kutatásvezetőjével beszélgettünk.