Vagy valahol másutt: kórházban, kertészetben, gyermekekről gondoskodva, munka fölé görnyedten köszöntve a hajnalt. Ki ne emlékezne Nagypapára, Nagymamára, komisz kölyökre, káráló szárnyasokra a baromfiudvarban? Valamennyien megállunk, elcsendesülünk egy-egy ünnepen, örvendünk az együttlétnek szeretteinkkel. Fájlaljuk nemzetünk veszteségeit, büszkeséggel idézzük fel nagyjaink emlékét. Zsörtölődünk hamisságot, igazságtalanságot tapasztalva, nyugtalankodunk hazánkért, hogy maradjon a helyes úton, ha már végre rátalált. Imára szólítja szánkat a mieinkért érzett aggodalom, s a hála egyaránt.
Író, költő, szerkesztő – ezt írja Mezey Katalinról, aki nagyon röviden szólhat munkásságáról. Úgyszólván valamennyi írott műfajt műveli; verseskötetek, elbeszélésgyűjtemények, regények, mesék jelzik pályája mérföldköveit. Írt drámát, irodalomszervezői és kiadói tevékenysége is jelentős.
A 2010-es évek tovább színesítették alkotói palettáját, állandó szerzője lett a Magyar Katolikus Rádió Jegyzet rovatának. A műfaj sajátosságának megfelelően nemcsak írója, előadója – felolvasója – is a rádió számára készített szövegeknek. A közelmúltban pedig, „a szó elszáll, az írás megmarad” elvnek megfelelően e prózák sorsa is beteljesedett, Rövid a farsang címmel kötetbe szerkesztve jelentek meg Mezey Katalin rádiós jegyzetei.
Naplójegyzetek és rövidprózák – mondja a könyv alcíme, s valóban számos rádiójegyzet született valamely napi aktualitás, évforduló, irodalmi élmény ihletében. Öt fejezetbe rendeződött hét év termése, a fejezeteken belül időrendi sorrendben találja őket az olvasó. Valamennyiünk személyes és közös ügyei: családi élet és természet, keresztény hitélményből fakadó gondolatok, történelmünk eseményei és nagyjai, művészet és irodalom, korunk kérdései és megoldási kísérletei – e témák bomlanak ki az öt fejezet írásaiban.
Weöres Sándor írta Mezey Katalinról, hogy „ritka a költő, aki olyan fogékony a mindennapi szenzációra, mint ő. A napi élményeket úgy tudja versbe és verssé varázsolni, hogy felsóhajtunk: ilyen a valóság. (…) Mezey Katalinnál nincs elvont emberiség, hanem a környezetébe tartozó emberi lények egyenként vagy csoportosan, minden fájdalmukkal és kevés örömükkel. S az emberek körül ott röpül a sok levetett ing, mosatlan tányér, szobasarok-gyűjtötte szeretethulladék.” E sorok nemcsak a költő Mezey Katalinra igazak, más műfajban született műveit olvasva is felsóhajthatunk: ilyen a valóság! Ilyen a valóság – érzi, sóhajtja, olykor kicsit szomorú boldogsággal, akinek szeme az ő jegyzetkönyvét olvasva nyílik a világra. Egyik novellájának hőse – harmincnégy esztendős, ötgyermekes özvegyasszony – mielőtt elindulna hajnaltól késő éjjelig tartó munkájába – homlokukra kis keresztet rajzolva búcsúzik gyermekeitől. Mezey Katalin valóságának olvasói is ezt kapják az írótól: a kedves, olykor megindító történetekhez, emlékező és ünneplő, töprengő és iránymutató gondolatokhoz, szívünket érintő sóhajokhoz kis keresztet útravalóul. S a biztos hitet, hogy rövid farsang és hosszú böjt után fölragyog húsvét öröme.
