Az a rohadt Nyugat – hallom a gúnyos megjegyzést, alig leplezetten állítva, hogy a Nyugat persze nem, de mi, magyarok, annál inkább rohadunk. Én azonban, itt, Ausztriában is büszke magyarként autózom a valóban kiváló utakon, sétálok a már-már vitrinbe illő, de legalábbis tüchtig házak között, hazai cipőtalpammal koptatom a kisváros kiváló kőburkolatú járdáját.

„A szerelemnek múlnia kell” – idézi kesernyésen Zorán nótáját a Balaton szerelmese az egykorvolt ifjúság szépségeire emlékezve, melyeknek helyét gondtalanul szemetelő-piknikező turisták, bicsnek, plázsnak, portnak csúfolt strandok vették át.

Ha már negyedjére is ugyanott nyílik ki egy könyv, illő, hogy az ott olvasottakkal kezdődjék a recenzió. Nem kell persze valami titkos erőt keresni a kinyílás mögött, valószínű, hogy átlapozva megálltam ott, megsimítottam a kihajtott oldalt, s elolvastam pár bekezdést.

Hager Ritta textilművész, a magyar képző- és iparművészet kategória kitüntetettje vehette át idén a Prima Primissima-díjat. Művészetéről ő maga vall az Országút olvasói számára. Pillanatkép a műteremből.

Rendkívüli osztály volt? Maga a szerző írja könyve előszavában, hogy más osztályok abból az időből „nagyobb hősöket” adtak a Pannonhalmi Gimnáziumnak és a magyar kultúrának. Miért mégis a „b” osztály, amelyik Pannonhalmán érettségizett 1960-ban?

Ki ne ült volna életében legalább egyszer az apja mögött a motoron? Ki ne evezett volna kílbóttal a szigetcsúcsig, s van-e, akinek nem dolgozott valamely felmenője a Ganz–MÁVAG-ban?