Ritta ellép a szövőállvány elől. Köpenyes Mária – mutatja a képet –, ezen dolgozom most. Fonalak kuszának tetsző sokasága az állvány előtti asztalon.

Hatalmas ablak, vagy inkább üvegfal világítja be a műtermet. Egy régi dobozra szőtt kép fénylő fehér alakjai mellett felirat: Nem 7×, hanem 70×7×

– Ennyiszer kell megbocsátani – magyarázza Ritta a kép címét –, hetvenszer hétszer, ahogy Jézus mondja.

Remény, 1998-2000.
 
Egy szinttel lejjebb, a lakásban, kávé mellett folytatjuk a beszélgetést Hager Ritta Kossuth-díjas textiltervező iparművésszel, a Magyar Művészeti Akadémia tagjával.
 

Városmajor

Nem volt könnyű eligazodni a kommunista világban. Bántottak, nyomtak, s nem értettem, mi a baj velem. Az ötvenes évek elején kitelepítettek voltunk, de ez mégsem tűnt elegendő magyarázatnak arra, hogy később nem fogadták el egyik vagy másik munkámat. Tulajdonképpen csak 1990 után tudtam meg, hogy az Aczél-érában betettek engem egy „klerikális reakciós” feliratú dobozba. Bármilyen különös, megnyugodtam, amikor ez kiderült. Aztán 1992-ben díjat kaptam a Teremtés című munkámért, s úgy éreztem, helyükre kerültek a dolgok a világban.

Ismertem persze a pályatársakat, de óvatos voltam a barátkozással. Egyszer odajött hozzám egy textilművész kolléganőm, most már ő is Kossuth-díjas. Odajön, s mondja: láttalak a Városmajorban. Nem hiszem, válaszoltam, nincs nekem időm arra, hogy a parkban ücsörögjek a gyerekekkel. Kicsik voltak még a fiaim. – Nem úgy értem – mondja. – Hát hogyan? – Gondolkozz! – néz rám erősen, látva, hogy csakugyan nem értem. S akkor hirtelen rájöttem: – Szóval te is! – Igen, ő is a Városmajorba járt templomba. Mondhatom, felszabadító élmény volt akkoriban megtudni egy kollégáról, hogy testvérek vagyunk a hitben.

Kézen fogva

Témáim erősen kötődnek a Bibliához. Hogy a szívem, a gondolataim tele vannak-e a Bibliával, azt nem tudom. De egész életemben éreztem, hogy Jézus fogja a kezem, és vezet. Előfordult, hogy rossz irányba kanyarodtam, abban én voltam a hibás. De ő mindig visszakanyarított. Igen, így volt már gyermekkoromban is. Honnan tudtam, hogy meg lehet fogni Jézus kezét? Hát a szüleimtől!

Az elemi iskolát az angolkisasszonyoknál kezdtem. Amikor édesapám Örkénybe került, mint a lovastábor parancsnoka, ott folytattam osztatlan négyosztályos formában. Történt egyszer, hogy hazugságon kaptak. Apám megmondta a tanítónak, hogy az ő lányával ugyanúgy kell bánni, mint a többi gyerekkel. Körmös, pacsi és fenekes volt a választék, már nem emlékszem, melyiket kaptam. Arra viszont igen, hogy nagyszerű ember volt az a tanító, aki akkor megfenyített. Aznapi imámban kértem Jézust, hogy segítsen. Úgy gondoltam, ha ő fogja a kezem, ha mellettem áll, akkor biztosan nem követek el súlyos vétséget. A mai napig tapasztalom ezt a jézusi segítséget.

… ott fú, ahol akar …, 2003. 
 

Szólni vagy szőni

Nem könnyű nekem a beszéd. De hogy könnyebb-e szőni? Láttad fönt, a műteremben a Köpenyes Máriát, amelyen most dolgozom. Hát, mit mondjak, nagyon nehéz. De azért szőni mégiscsak könnyebb, mint beszélni.

Fény és fonal

Kértem Jézust, hogy fogja a kezem, mert azt akarom, hogy mindig igaz legyen, amit mondok. A valódit szövöm? Az igazat? Költői kérdések.

Egyszer ima közben kaptam egy igen erős fényt. Az a fény megragadott, csodálatos volt, de olyan is, amelytől akár meg lehet halni. Először megijedtem, aztán éreztem, hogy elönt valami hihetetlen, irtózatos szeretet. Igen, irtózatos szeretet. Azóta próbálom megszőni a fényt. Szeretném azt az élményt továbbadni, hogy aki látja az én szőtt fényemet, az fedezze fel önmagában is a fényt. Az bele van szőve az ember életébe születésétől fogva, csak fel kell fedezni, meg kell látni a fény szálait.

A szál, a fonal matt anyag. Ha fehér is, nem olyan fehér, mint a hó. Sötétet kell mellé tenni, ha azt akarom, hogy fényesebb legyen. Krisztus húsvéti világossága is három nap sötétjéből fényesül elénk…

 

Belső tűz, 1982.
 

Kávé cukorral

Először belül, a lelkemben látom, amit meg akarok alkotni. Azután lerajzolom. A rajz már olyan színekkel készül, amilyen majd a kárpit lesz. Mindig kigondolok valamit, aztán megcsinálom. Így volt ez már gyerekkoromban is. Az ostrom után például megtanultam cipőt talpalni. Édesapám huszártiszt volt, néhány nyereg átvészelte a háborút. Azokból vágtam le megfelelő bőrdarabot, amit faszögekkel applikáltam a lyukas talpú cipőre.

Mint minden kislány, én is szerettem babázni. Ruhát terveztem és varrtam a babáknak. Amikor az iparművészetire jelentkeztem, még úgy gondoltam, ruhatervező leszek.

Úgy kell elfogadni a dolgokat, ahogy vannak. És megtalálni bennük a jót. Minden sötétben van fény, és minden zajban ott a csönd. Van, aki hadakozik a világgal, s olyan is, aki összeáll a rosszal. Ahelyett, hogy elküldené a sátánt: Jézus nevébe’, menj a fenébe. Ha ezt mondod neki, elmegy. De ne csodálkozz már annyira, mert még elfelejtesz cukrot tenni a kávédba… 

Végem lenne, ha azt hinném magamról, hogy nagy művész vagyok. Hogy tudnék akkor fejlődni? Volt idő, amikor szerettem volna nagy művész lenni, de persze nem lettem az. Akkor nem éreztem jól magam ettől. Hála istennek már régen nem mérem magam másokhoz, így aztán rendben vagyok.

Nem tudom, hogyan jött a gondolat, egyszer csak elkezdtem az egyházdoktorokkal foglalkozni. Sokat olvastam Avilai Terézt, Keresztes Szent Jánost, Teilhard de Chardint és másokat. Akkoriban keletkezett a Sugárzó csend című kárpitom, amely 1994 óta Berlinben, a Brandenburgi kapu bal szárnyában kialakított Csend Termét díszíti.

2000-ben építettük a tetőtéri műtermet, azelőtt itt dolgoztam a lakásban. A három férfi elment iskolába, munkahelyre, ki hova. Akkor én szétraktam a fonalaimat, és hozzáfogtam a munkához. Mire hazajöttek, mindent el kellett pakolni – ágy alá, szekrény alá –, hogy a család számára élhető terület legyen a lakás. Most nagyon élvezem, hogy a műteremben otthagyhatok mindent, nem kell rendet tennem.

Éj, 1986.
 

Élet és fonal

Nem, párka nem vagyok, nem is szeretnék az lenni. Ha arra gondolsz, hogy próbálom-e valamilyen irányba, nem is akármilyenbe, hanem Isten irányába szőni az emberlét fonalát, akkor igent mondok. Andrással, a férjemmel Beöthy Tamás jezsuita atya imacsoportjának tagjai és az ő tanítványai voltunk a Mária utcában. Hat éve már, hogy meghalt, nagyon hiányzik. Ránk hagyott egy szentírási szövegekre épülő imaprogramot, amelynek alapján az utóbbi években hétfő esténként Hétköznapok lelkigyakorlata címmel imaösszejövetelt tartunk a városmajori torony földszintjén. Most, a pandémia miatt, mindenki otthon imádkozik; egy órát szánunk erre az életünkből. Nem elvesztegetett idő, sokkal jobban, frissebben mennek a dolgok az imaóra után. Ha ezt életfonalszövésnek nevezed, azt vállalom. 

MTI Fotó: Czimbal Gyula