A tudomány nem öncél, feladata a világ jelenségeinek megértése, a felismert igazságok megismertetése és közkinccsé tétele a kutatás, publikálás a tudományos utánpótlás nevelésének egyre táguló horizontú örök körforgásában. A most eltávozott tudós tevékenysége mindezeken túl a tudományszervezés és irányítás területén is (az MTA Művészettörténeti Kutatóintézetének igazgatója, az MTA alelnöke) korszakos jelentőségű eredményeket hozott.
Marosinak több mint fél évszázados, hatalmas szakirodalmi munkássága a magyar medievisztika egésze számára is új utakat kijelölve a magyar középkori művészet úgyszólván minden fontos emlékére és problémakörére kiterjedt. Az addigi eredményeket – egy-egy témára magasabb szinten nem egyszer visszatérve – a tudományos publikációs műfajok legszélesebb körének művelésével, konferenciák és nagyszabású problémaközpontú kiállítások rendezésével a részletek és az összkép tekintetében egyaránt alapvetően megújította. Kutatói tevékenysége során a problémamegoldás szempontjából szóba jöhető tudományszakok, a régészet, történettudomány, filológia mindig legfrissebb eredményeinek és módszereinek kritikus felhasználásával a magyarországi művészet vizsgált jelenségeit addig fel nem ismert regionális és egyetemes európai összefüggéseibe állítva tömegével kínált sokszor gyökeresen új, a szakma nemzetközi diskurzusába is szervesen bekapcsolódó értelmezéseket. Az utóbbi körülménynek a szűken vett szakmai horizonton túlmutató jelentősége abban áll, hogy megnyitja a velünk történelmi sorsközösségben élő, ám a nemzetállami törekvések miatt szellemi téren velünk szembe került népek szakembereivel, sőt tágabban értelmezve: értelmiségével való oly annyira kívánatos távlatos párbeszéd lehetőségét. Az elmúlt évtizedekben kialakult és örvendetesen szélesedő magyar–szlovák, magyar–román művészettörténeti és régészeti együttműködés számos példája bizonyítja, hogy ez annak a kulturális identitásunkban gyökeredző igényünknek az érvényesítését is elősegíti, hogy a magyar múlt emlékanyagának kutatása és gondozása az örökségközösség modern koncepciója jegyében szilárd alapokra helyeződjön. Marosi ebben a munkában is élete végéig töretlen aktivitással vett részt, az őt követő szakember-generációk törekvéseit élete végéig útmutatással, fontos tanácsokkal és nem utolsósorban jelentős publikációk hosszú sorával támogatva.
Művészettörténeti munkásságába szervesen illeszkedett a műemlékvédelem kihívásaira reflektáló, mély elméleti megalapozottságú állásfoglalás. A művészettörténet a műemlékvédelem alapító tudománya, és a szakterület belső logikájából következően maradandóan központi diszciplínája, hiszen a műemléki érték, a konkrét egyedi emlékek esetében, a művészettörténeti megismerés és interpretáció révén jön létre. Ilyen értelemben az intézményes műemlékvédelem, ha lényege szerint működik, a művészettörténet forrásbázisát is védi és bővíti.
Marosi ide vágó, mindig az alapokig ható rendszeres megnyilatkozásai szilárd elméleti kiindulópontot kínálnak mindaddig, amíg a műemlékvédelem a kultúra része marad.
Természetes, hogy Marosi Ernőről szólva a középkorkutatás és az erre épülő iskolateremtő munkássága kerül a gyújtópontba. Jó fél évszázados szakmai jelenléte azonban ennél sokkal szélesebb területre terjedt ki. Erről Kovalovszky Márta, a kiváló művészettörténész és pályatárs Marosi emberi habitusát is felcsillantva egy évtizeddel ezelőtt így írt:
„Amint Marosi Ernőnek a modern művészet körébe vágó cikkei és tanulmányai bizonyítják, a középkori művészet kutatásának nemzetközi tekintélye a 20. századi művészeti problémák és életművek terepén nem valami lelkes hobbistaként kalandozik évtizedek óta. Aligha véletlen, hogy rendszeresen láthatjuk kortárs kiállítások megnyitójaként, a Zeneakadémia Kurtág-koncertjén, klasszikus és provokatív szellemű színházi előadásokon egyaránt, hogy gyakran hallhatjuk kortárs művekre, új jelenségekre vonatkozó fanyar érvelését, amely mögül elképesztő, kajánul mosolygó tájékozottság kandikál elő. Csak a tájékozatlan kívülálló kérdezheti elkerekedett szemmel: középkori és modern? micsoda? de hát ez éppúgy lehetetlen, mint – ahogyan a francia költő, Lautréamont írta – „egy esernyő és egy varrógép véletlen találkozása a boncasztalon”. A művészettörténész szakma azonban már régóta félelemmel vegyes tisztelettel veszi tudomásul, hogy a középkoros Marosi Ernő, ha kutatásaiban nem foglalkozik is az utóbbi száz év művészeti folyamataival és jelenségeivel, nyomon követi, figyelmével kíséri és gondolataiban újra meg újra megforgatja őket, [hogy] ünnepélyes és köznapi alkalmakkal, szóban és írásban egyaránt bizonyítsa azt a meggyőződését, hogy a művészettörténet – ha korszakokra bomlik is – egyetlen egységes folyamat.
Így azután egy képzeletbeli életrajzi lexikonban a Marosi Ernő címszóban az kellene álljon: szűkebb szakterülete a középkori művészet, gondolkodásának és szemléletének tárgya a művészet.” (Mozgó Világ, 2010. július)
