Már régóta négy dimenzióban élek. Végtelen számú önmagammal veszem körbe magam a létező összes irányban. Tulajdonképp egy emberköpennyel. Miért volt erre a menekvésre szükségem? El kellett rejtőznöm mások, illetve nyilvánvalóságom, legalábbis extrovertált, fecsegő késztetéseim elől… A fecsegés ugyan még megmaradt, de már csak olyan dolgokról jártatom a szám, melyekhez semmi közöm, azon túl, hogy kimondom, mint egy papagáj vagy szajkó. Tulajdonképp olyan vagyok, mint egy vírus, fehérjetüskéim a belőlem kivetülő lényegem. Ezekkel a tüskékkel kapcsolódom a gazdatesthez, melyben nagy rombolást végzek. Ha tüskéimhez érnek, néha robbanok. De úgyis el lehet képzelni engem, mint egy kiterjedt énburkot, mely amőbaként zabálja fel környezetét, másokat, és a másokban elvetett hitet, tudást, bizonyosságot.

Azon a hajnalon egy fékevesztett buliról tartottam hazafelé. Ha jól emlékszem, annak ellenére is mozgás- és gondolkodásképes maradtam, hogy a buli egy adott pontján, talán éppen a tetőpontján, valahol a konyha és a szoba között húzódó folyosón felrobbantam. A rám kötözött, gombnyomásra szárba szökkenő halál, akkor indult be, mikor számos kísérlet ellenére a negyedik nő is visszautasított ezen az estén. Egyik kezemben hosszúlépés, számban egy jól megrágott szivar, szememben gyűlölet. Másik kezem az aktiváló gombon.

Pedig korán érkeztem, jó szokásomhoz híven, a bérkaszárnya harmadik emeletén szerénykedő bölcsész bérleménybe. A házba valami faramuci kóddal jutottam be, s a gangon is jól tájékozódtam. Csak az ablakból kiáramló füstöt kellett követnem, melynek jellegzetes, álmot hozó illata volt. Minden klappolt. Köszönés, kabát le, és a felhozatal szemrevételezése után, már idejekorán elfoglaltam a legtökéletesebb megfigyelőpontot, amit egy buliban felvehet az ember, a konyhában, a hűtőgép és az asztal között, háttal az ablaknak, szemben az érkezőkkel, hogy így szemmel tarthassak mindenféle mozgást, eseményt, és részese lehessek a pohártöltét követő legkomolyabb mondatoknak, a hosszan szívott slukkok okozta gondolattolulásoknak… Nagyon jó sztorit vittem magammal a két üveg száraz bor mellett vagy mellé. Főleg egyetemisták pusztították itt túlontúl mennyiségű agyszövetüket. Amíg be nem sikeredtek, mint az a bizonyos balkáni szamár, az alkoholisták állatorvosi lova, addig főleg azon agyaltak, mi lesz a rohamtempóban közeledő, két nap múlva esedékes vizsgán, hiszen lassan már annyit kell tanulniuk egy-egy egzamenre, mint amennyi tudást egy ókori szakállas, pederaszta filozófus egész életén át sem gyűjtött össze. A kétségbeesésnek azonban nyomát sem láttam, mert bízva a jó szerencsében, mindenki úgy volt vele, megtanul pár tételt, ki az első háromra, ki az utolsó háromra esküdött, ki középről okosítja ki magát, úgyis úgy terítenek a tanárok, hogy a sorrendbe rakott cetliket legyezőszerűen széthúzzák, aztán kicsit megcentrifugázzák a tenyerükkel. De ha az ember már teremnyitáskor ott lóg, s idejében kapcsolva odasorakozik a többiekkel a katedra mellé, akkor kikövetkeztetheti, a tételrózsa melyik szirmát érdemes kihúzni. Sőt, akár még át is látszhat valami. Egy szám, egy ismerős szócska háta… Csak egy-egy elvetemültebb ősbölény professzor, vagy buzgómócsing tanársegéd olyan pofátlan, hogy összekeveri a tételeket lerakás előtt, betlire késztetve kártyapartnereit, akik csak szerencséjükben és nem leleményes Odüsszeuszságukban bízhatnak ilyenkor. Szóval ilyesfélékről folyt a csevegés. A lányokat, fiúkat ez jobban izgatta még, mint az estére elvárható rapid szerelem. Néha odatettek egy-egy könyvet az asztalra, amit el kellene olvasni másnap, s amelyeket valamely perverzió, nagyzási hóbort, vagy téveszme miatt cígöltek magukkal a bulira. Egy szemüveges csajszit azonban tényleg láttam olvasni a nagyszoba homályában. Vörösbort ivott és pipázott a tudomány mellé… Néha átbotlottak kupacán. Ilyenkor fel-felmosolygott, és kortyolt nagyot. Szemmel láthatóan elégedett volt a helyzetével… Visszahúzódott egyik csápom, nehogy megérezzen, és megzavarodjon… Még nem érkezett el az ideje…

Hogy milyen a négydimenziós létezés? Egyszerre mindenüvé kivetülsz, tündökölsz… Hiába ülsz a konyhában, egy részed ott van az előszobában, egy részed az alsó szomszéd plafonján, másik tüskéd a nagyszobába lóg át a válaszfalon; egyszerre állsz a hűtő előtt és mögött. Valójában mindenki így működik, így van megteremtve, de nem látja, és a másikon se veszi észre, hiszen csak a vele egyenlő, vagy a nála kisebb n-számú dimenziók észlelésére képes. Azon kevesek, akik viszont át bírják látni önmagukat így is, nagy előnyben vannak, újtudatukra ébrednek. Erről meséltem a filozófiavizsgára készülőknek, amikor bejöttek a konyhába. A pohártöltésre szánt idők megnyúltak. Egyre több és több friss arc kérezkedett elém mosolyogva, mert buliszerte hamar elterjedt a hasishullámok taraján utazó hír, egy pederaszta kinézetű, szakállas, tógás csodabogár ücsörög a konyhában, és nagyon furcsa dolgokról beszél…

– Ha az alexandriai könyvtárat elpusztítjuk, megmenekülünk attól a szörnyű mennyiségű tudástól, amit a fejünkbe akarnak verni a professzorok. El kell pusztítanunk az alexandriai könyvtárat, ha nyugalmat akartok! – ámítottam a bulikirálynőt, aki később két fiúval is volt, a bordélynak kinevezett egymatracos alkóvban. De nem velem. Pedig nagyon tetszett. Szóvirágokat szórtam a lába elé, úgy tűnt, vevő erre a kegyre. Aztán mégis faképnél hagyott, mert látta, túl nagy ütemben pusztítom a szellemi munícióm, sziporkáim aktiváló nagyfröccsöket, hozzájuk csúszott egy-két rövid is, sőt, s talán ez lehetett a nagyobb baj, hiszen a két vele háló fiú is csutka részeg volt, ha a konyhába vetődtek egyéb női személyek, a tört pillanatnál hosszabb ideig legeltettem rajtuk kéjenc tekintetem. Ő volt aznap a negyedik kudarc. Hát, manapság már a csodabogárságban sem lehet hinni! Fene vigye!

S valóban tógában ücsörögtem a konyhaszéken. Egy ideje tógában jártam a várost, ha sikerült megszöknöm, és így hintettem a tudást, a tudásra éhező, szomjazó hétköznapi robotosoknak. Úgyhogy ez most ünnepnek számított, hiszen itt az átlagból kiemelkedőnek hitt intellektusok tobzódtak, s rontották jó esélyüket.
– Ne szédítsen, az alexandriai könyvtár már az ókorban elpusztult, eltűnt a balfenéken, mint Karthágó – böffent bele prédikációmba egy borotva arcú figura, akit csak Pengének hívtak a társaságban.
– Fogadjunk, hogy nem – veregette meg egyik kivetülésem a vállát. Ez hatott. Megnyugodott, szinte el is szégyellte magát, hogy belekotyogott okfejtésembe. Másik tüském a fülébe súgta:
– Penge, Penge! Ideje, hogy megváltozz, sehová nem vezet ez az örök tudálékosság! Gyere velem, gyere velünk, nyerj bizonyosságot! Ókori terroristaként odalopódzunk, és felrobbantjuk! Mi mentjük meg a világot attól a sok marhaságtól, amit ott összegyűjtöttek. Penge öntudatát vesztve szédelgett a szobába, ahol elkezdte a toborzást, amit rábíztam:
– Felrobbantjuk a tógással az alexandriai könyvtárat! Gyertek, mindenki megdicsőül, megmentjük az utókort, azaz magunkat. Csak két tétel marad holnaputánra, és simán átmegyünk a vizsgán. A tógás tudja a módját, miképp juthatunk el Alexandriába, vissza az időben. A tógás az új megváltó. Ma este megtehetjük életünk legnagyobb és legdicsőbb cselekedetét…
Csak legyintgettek rá, mert már többen, a szoba több sarkában, is látták különböző állagú anyagokkal enyelegni…
– Ha már visszamegyünk, menjünk vissza még korábbra, és szabotáljuk el a felépítését.
– Á, az almát kell elrohasztani! – jött egy okos hozzászólás a szobasarki vízipipaklubból.
– De az alexandriai könyvtár már régen… – kottyant volna a szemüveges, vörösborozó, pipázva olvasó, vendég- és ötletbuktató kupac, de lehurrogták.
– Te, hogy lehetsz ennyire egydimenziós?! Te, kiterjedéstelen pont!

Fél óra sem percegett el, izgatott fiúkkal és lányokkal telt meg a konyha. A lányok nem voltak szépek, a fiúk pedig a félszegségre tettek fogadalmat. Mindahányan pocsékul érezték magukat a bőrükben. Mindennek tetejében az a rengeteg emberhőbölyítő vizsga. Tettre kész bagázs! Időutazni vágyó siserehad! – állapítottam meg magamban. Pont ilyenekre van szükségem.
– Gyertek! Az előszobabeugróban van az időkapu. Igen, ott, a fogas mellett…
Azért mondtam ezt, mert az előszobába kilógó énjeim egy jóízűen smároló, egymást bőszen tapogató párt fedeztek fel ott, s moccant bennük/bennem az irigység.
– A megfelelő igék fogak között morzsolgatása után, szemhunyásnyi idő múlva, ott leszünk a helyszínen. Igazi, friss, ókori, balzsamos levegőt fogtok szívni a bíborszín tenger Észak-Afrikát nyaldosó partján. Mindenki hajtsa le az italát, vegye le a ruháját, s ha anyaszült mezítelenek vagytok, indulhatunk. Ne aggályoskodj, te, ott a sarokban, és idd már ki az ürmös poharat, a helyszínen mindenki tógában testesül, s a kor legmenőbb fegyvereit kapja meg, hogy a kommandónk sikerrel záruljon. Nem, fiam, nem felgyújtjuk, hanem felrobbantjuk! Az alsónadrágot és a bugyit is! Ha rajtatok marad, a bőrötökbe ég… Te lány, ha megittad a borod, a szemüveget, a pipát és a könyvet is rakd le a konyhaasztalra, többé nem lesz már rá szükséged…

Felegyenesedtem. Önkéntelenül is utat nyitottak. Mindenkinek odanyújtottak énjeim egy-egy kék lánggal derengő abszintos poharat:
– Húzóra!
A mezítelen, átszellemült, megszemesült testek között megindultam az előszoba felé. Ahogy kiléptem a lakás verőerére, még egy kotnyeleskedő kérdésre válaszoltak hátsó kivetüléseim:
– Nekem nincs szükségem a tóga levételére. Rutinos vagyok. Szivarozhatok és fröccsözhetek is közben… Más fizikai és szellemi szabályok hatnak rám. Hogy mi az a négyszögletes párna a tógám alatt, hasmánt? Fiam, ahhoz semmi közöd! Kövess töretlen hittel!
Fő alakom is kiért az előszobába, hozzávetőleg egy rakáson voltam. Ekkor vettem észre, hogy a bigét behúzzák az alkóvba. Nagyon ideges lettem. Mérgemben nem is kértem meg a fogas melletti falmélyedésben egymást nyaló-faló duettet a távozásra, hanem kitéptem őket onnan, és a kijárat felé rugdostam a meghökkenteket. Míg sebeiket nyalogatták, és riadtan néztek engem, valamint őszinte kinézetű szabadító csapatom, betereltem a mezítelen testeket a falnyílásba, amely hozzátágult az igényekhez.

Az alkóv csukott ajtajához tapasztotta egyik testem az egyik fülét. Fékevesztett zihálás, nyögések.
Dühös, nekikeseredett arccal többi részem felé biccentett. Elkerülhetetlen az átlépés…
– Gyermekeim! Indulunk!
Odaálltam a falmélyedésbe, eltakarva a mezítelen, szűz csoportozatot, és megnyomtam a detonátort. A földszintig zuhantak maradékaink. Bíborba vontuk az öreg ház bendőjét, mely előszeretettel nyeldekelte el délután, este a lakókat, hogy másnap előböffentse őket éber sorsuk kénye-kedvére… Velünk zuhant a második emelet franciaágya egy tekergőző, négyfős Laokoón-csoporttal, és az első emelet jógaterme, ókori, testkultuszos szobrok rossz gipszmásolataival… Hogy a buli folytatódott-e a malőr ellenére, nem tudom… Erős fejfájással dűltem ki az utcára…

Lerobbant vírustüskéim, ha úgy tetszik – embertorzóim, a maguk csonkaságában vánszorogtak tovább a hajnalban. A tudásért meg kell szenvedni, ideje volt ezt megtanulniuk! Ha holnap felébrednek másnapos, használható részeik, maradékaik a ház szemetes kukájában, talán minden könnyebb lesz majd nekik, s jó szívvel emlékeznek vissza rám. Ránk. Talán rádöbbenek az igazságra. Négy dimenzió a túlélés záloga… Valami így mindig megmarad belőlünk…