Ma már tudom, hogy a költészete talált el valamikor elemista koromban, prózaformában. Az, hogy a kötet meséskönyvnek volt álcázva, és a Kobak könyve címet viselte, valójában mellékes. Ilyeneket olvastam akkor, abban a gyermekrajzokkal illusztrált kötetben: „Otthon bementek az autóba, felültek az autóra az autó mellé, megették az ebédet az autóról, lefeküdtek az autóba, és elaludtak.” Más történetekben időben visszafelé zajlottak az események, vagy minden piros volt – még a villany és a víz is –, esetleg a kisgyerek helyett az óvodásköténye ment óvodába – derekasan helytállva, noha ebédkor kénytelen volt a bal zsebébe gyúrni a krumplit.

Ha Menzelre, a rendezőre gondolok, nem a filmjeiben is gyakorta felbukkanó, kissé félénk, vékony testalkatú, szemüveges fiatalember képe tűnik fel, hanem a már idősebb alkotó ellentmondást nem tűrő tekintete és kaján mosolya. Ha egyetlen alkotóval szimbolikusan össze lehetne foglalni a cseh új hullám valamennyi ismertetőjegyét, akkor az idősebb Menzel lenne az. Tiszteletet parancsoló fizikum, huncut mosoly, impozáns szakmai tudás, határozott világlátás. Művészet, emberszeretet és irónia. Ez a cseh rendező hármas védjegye.

Magyari Zita először azzal keltett feltűnést Erdélyben és Magyarországon, hogy sorra nyerte kolozsvári kórusával a nemzetközi versenyeket. Majd meseoperája aratott zajos sikert. Később az Aszódon a Podmaniczky Alapfokú Művészeti Iskola vezetését vállalta el. Sokan aggódni kezdtek, hogy Erdély egyetlen zeneszerzőnője abbahagyta a komponálást.

„Fáradt vagyok és te oly messze vagy” – énekelte egykoron Balázs Fecó a Korál együttesben, és soha nem voltak igazak annyira ezek a szavak, mint most, amikor szinte hihetetlen módon és fájóan korán, 69 évesen elment közülünk. Tudjuk jól, hogy csalóka ez az eltávozás, mert a dalai itt maradnak nekünk, mégsincs, aki úgy szólaltassa meg őket, mint ő, vagány mosolyával, fanyar humorával és szuggesztív előadásmódjával, amivel lírai dalait és keményebb nótáit egyaránt a színpadra vitte. Annak ellenére, hogy a koronavírus miatt „ez a csönd éve volt”, Balázs Fecó szerzeményei most is járják a saját útjukat. Azt mondják, mindenki addig él, amíg emlékeznek rá. Fecó itt a Földön még nagyon sokáig élni fog.