Akkor itt, a hegyen egy migráns vakond véletlen, valami nihilista lendülettel kiásta magát sötét, langymeleg föld alatti hazájából. Csak „néztünk” egymásra, és vélhetőleg ugyanarra gondoltunk: mit keresel te itt, még fönn a szőlőhegyen, a többiek már régen leköltöztek a laposba, a könnyebben túrható földekre.
Akik itt maradtunk a hegyen, valahogy az örökkévalóságot próbáljuk körbetapogatni vakon, bénán, gyámoltalanul, de reménykedve.
Veszélyes, ha az örökkévalóságot ésszel felfoghatónak, netán kézzelfoghatónak képzeled vak földi lényként, a létezés vakondjaként. Kis vakondként miképp képzeled, hogy átlépj azokon az ajtókon, melyeken a szellemek nap mint nap átjárnak monomániásan keresve azt a világot, ahol emberek nem, csak növények léteznek, és ezért ott nincs se bűn, se szenvedés. A növényember írni se tud. Minek, az öröklétben – a bűn nélküli mind olyan – nincs szükség írásra. Az írás az idő – az eltűnt idő – festészete. Az öröklétben a festészet az írás és mindenütt színorgia. Mozart játszik a színorgonán kotta nélkül, és az angyalok jegyzik a dallamokat. Néha megáll, és kijavítja az angyalok tévedéseit.
Kissé távolabb Prospero festeni tanítja a festőket. Magyarázza, hogy a festő Isten munkatársa, mindig őhozzá szól, és egy jó mondat után eláraszt a fény kegyelme, és ekkor kép születik. Ha ránézel, látod, hogyan tanít. Úgy, mint a gyermekkor: sugallat által.
Mi, festők mindnyájan Prospero belső színpadának díszleteit festjük. Egyre több a kék kerub és a vörös szeráf a színpadon. Ők mindnyájan Ariel, a kedves, vidám szellem testvérei. Mi is azok szeretnénk lenni, szabadságszerető szellemek, hogy festőként magává a Fénnyé válhassunk. Ehhez meg kell szólítani magunkban Prosperót. Őt, aki mindenről lemondva, egy hajóval menekült egy viharon keresztül a szigetre, mint mi a szőlőhegyre. Valamikor boldogult úrfi korunkban mindnyájan botcsinálta varázslók voltunk. Földi életünk kecsegtetett azzal, hogy tudunk varázsolni, de csak sorsunkat siettettük, és egy eljövendő vihart vonzottunk magunkhoz egyre közelebb. Egy olyan korban teremtettük meg lunátikus érzékenységgel a látomásunkat egy univerzális koherenciáról, amikor a triumfáló materializmus a világunkat, szerelmetes jelen világunkat fragmentumok, bevakult tükörcserepek halmazára tördelte.
Látni akarsz, képzelj el egy képet!
Sőt, fess egy igazi képet!
Ha tudsz ennek a képnek a „terében” vakondként is sétálni, megismerheted magasabb világok törvényeit. És akkor már mindentől szegényen és semmitől gazdagon odamehetnél Jézushoz. Szólhatnál hozzá: Uram, vak vagyok.
Effata, mondaná az Úr.
És akkor a hályog lehull eddigi vakondszemedről.
