A folklórnak – a magyarnak is – káprázatosan sokoldalú alakja a garabonciás, ez a hol angyalt, hol ördögöt mintázó csalfa tünemény. Gyerekkorunk aszúval terhes szőlőhegyének is sokszor várt és csak ritkán megjelenő örökké kamasz szelleme volt.

Az emberiség története örök képfelmutatás és képrombolás. Örök világháború folyik a szimbolikus formák uralásáért. Ez a harc a kulturális emlékezet burjánzásai és a „külső” hatalmi beavatkozások szerint hol szelídebb, hol könyörtelenebb.

Ki kellene deríteni, ki kellene, hogy derüljön, mitől a zavar és hogyan lehetne elűzni a zavart, hogy lehetne világosítani a helyzetet. Felvilágosítani, mondanák a liberálisok. Valami jó derítőanyag kellene.

Rivális messiásvárások feszülnek ma egymásnak a világban. Általában elkeseredetten és rejtőzködőn, többnyire ezoterikus háttérképzetekkel fertőzötten. Ez a furcsa jelenség ösztökél bennünket arra, hogy próbáljunk – ha lehetséges szellemileg szabadon – kószálni egy kicsit az egymással harcoló hataloméhes politikai filozófiák metafizikai lápvidékén.

Szőlőhegyi beszéd arról, hogyan lett háza a Fiatalok Népművészeti Stúdiójának, és egy barátság kezdetéről Makovecz Imével.

Az ezerízű, ezerfajta, ezerjó régi szőlővilág elpusztult és jött helyette az eleinte furcsa, idegen ízű, néha földes ízű, néha pézsmaaromás, de mégis valamiképpen csábító labruska íz, például az Otelló és Izabella szőlőben.

Déli szigetek között hajóztam. Ezzel az eposzi mondattal az Odüsszeia, ez az archaikus bédekker is kezdődhetett volna. De nem, Hamvas Béla kezdte így A babérligetkönyvet (Hexakümion).

Csak meg kellene magunkban találnunk a lélek világokat átívelő közlekedőedényét, eszközeit. Vele fénysebességgel – nem, ez nevetségesen lassú –, léleksebességgel közlekedhetnénk a test, a matéria, a lélek és Isten között.

A modernizmus művészeti vonulata szívesen írja le magát zseniális művészetnyelvi kísérletként, ellenfelei pedig kísértetként. A két szó között egy betű az eltérés, azonban lehet, hogy a különbség Menny és Pokol, de legalábbis ég és föld.

A mezei virágokban tündöklő százszorszép színek a fény igazi sebességét mérik, így ők tudják igazán, mi az idő. Az az idő, amit nem szabad megnevezni.

Az ember a mitológiai világegyetemben él. Erre utal Northrop Frye a Kettős tükör (The Great Code) című könyvében. A budapesti Hieronymus Bosch-kiállítás margójára.

Szőlőhegyi elmélkedés arról, hogy az áthallás Ég és Föld között mindig jelen van, Liszt zenéjéről és Carolyne von Sayn-Wittgenstein hercegnéről.