Szőlőhegyi beszéd arról, hogyan lett háza a Fiatalok Népművészeti Stúdiójának, és egy barátság kezdetéről Makovecz Imével.

Az ezerízű, ezerfajta, ezerjó régi szőlővilág elpusztult és jött helyette az eleinte furcsa, idegen ízű, néha földes ízű, néha pézsmaaromás, de mégis valamiképpen csábító labruska íz, például az Otelló és Izabella szőlőben.

Déli szigetek között hajóztam. Ezzel az eposzi mondattal az Odüsszeia, ez az archaikus bédekker is kezdődhetett volna. De nem, Hamvas Béla kezdte így A babérligetkönyvet (Hexakümion).

Csak meg kellene magunkban találnunk a lélek világokat átívelő közlekedőedényét, eszközeit. Vele fénysebességgel – nem, ez nevetségesen lassú –, léleksebességgel közlekedhetnénk a test, a matéria, a lélek és Isten között.

A modernizmus művészeti vonulata szívesen írja le magát zseniális művészetnyelvi kísérletként, ellenfelei pedig kísértetként. A két szó között egy betű az eltérés, azonban lehet, hogy a különbség Menny és Pokol, de legalábbis ég és föld.

A mezei virágokban tündöklő százszorszép színek a fény igazi sebességét mérik, így ők tudják igazán, mi az idő. Az az idő, amit nem szabad megnevezni.

Az ember a mitológiai világegyetemben él. Erre utal Northrop Frye a Kettős tükör (The Great Code) című könyvében. A budapesti Hieronymus Bosch-kiállítás margójára.

Szőlőhegyi elmélkedés arról, hogy az áthallás Ég és Föld között mindig jelen van, Liszt zenéjéről és Carolyne von Sayn-Wittgenstein hercegnéről.

Egon Friedell – aki a legszellemesebb európai művelődéstörténetet írta – meg merte kockáztatni azt az állítást: az újkor emberének foganási éve 1348, a „nagy pestis” éve. Ezzel a szellemi salto mortaléval valójában a betegséget az európai történelem szempontjából termékeny dologként értelmezte.

Van egy Kilátó a szőlőhegyen, ahonnan jól látszik az ország, és Európa is, holott az országból nem látszik jól Európa. És innen az dereng, hogy baljóslatokon túl, Európa köszöni, megvan, nem tudták megsemmisíteni.

Ott, ahol a Gondviselés fénnyel nyugtatja az eget, és így azon az áldott helyen a hetvenezer fényárnyékredő szelíd fénnyé egyszerűsödik, ott kezdhetsz el festeni. Először ecset és festék nélkül, csak lélekben, lassan. Kárpáti Tamás festményeinek túloldala.

Itt, a hegyen már örök adventben élek, lila virágok és ametiszt emlékével. A titkos erejű lila kristály, az amethüsztosz – ami annyit jelent: nem részeg – véd a részegségtől, a testitől és a lelkitől is. A görögök legalábbis így tudták.