Minden ember vágyik arra, hogy lemerüljön saját tudata mélységesen mély kútjába, hogy ott elfeledett vagy fel nem tárt kincseket keressen. Persze ezt az utazást veszély nélkül szeretné megtenni, mint egy nyári kirándulást a déltengerek olajfás, leánderes világába. Nincs ingyenutazás abba a világba, susogják a párkák, és ez elég figyelmeztetés arra, hogy majdnem mindenki visszarettenjen, és maradjon saját tudata mindennapi könyörületesebb felületén. Csak néhány garabonciás merészkedik lejjebb, vagy azért, mert ott eltűnhet, de lehet, hogy csak ebben az állapotukban számunkra már láthatatlanok.
Garabonciások könyve és szerelme című könyvét, tudós, orfikus prózáját olvasom Toót-Holló Tamásnak.
A folklórnak – a magyarnak is – káprázatosan sokoldalú alakja a garabonciás, ez a hol angyalt, hol ördögöt mintázó csalfa tünemény. Gyerekkorunk aszúval terhes szőlőhegyének is sokszor várt és csak ritkán megjelenő örökké kamasz szelleme volt. Féltünk is tőle, de a barátja szerettünk volna lenni. Kuncsorogni tőle édes titkokat, amelyekkel akár a lányokhoz, akár az élethez közelebb kerülhetnénk. Véltük, lehetnénk mi is az életünk garabonciásai, ha már legkisebb királyfik nem lehettünk, mert elmúlt a királyság, sőt a demokrácia is, majd az alkotmány is elveszett, odaásták atyáink ellopott kincseinek vermébe, s ott őrzik éberen és féltékenyen, felfuvalkodott tökös démonok.
Ez a garabonciástudat egyszerre van jelen gyerekkorunk ábrándvilágában és az emberiség gyerekkorának
messzire múlt, szinte átláthatatlan sűrű erdejében, azóta, mióta a lét létezésre esett szét, vagy állt össze, kinek-kinek saját tétova világképe szerint. Ez a garabonciástudat, amit népi tudásként, folklórként is próbál leírni a tudomány, egyidős az emberiséggel. Kísér a Föld első bölcsőjétől bolygónk utolsó sírjáig. Úgy viselkedik, mint egy palack aszú, amit már ismerősről ismerősre körbeajándékoztunk az országban, a világban, de senki se akarja, meri megkóstolni. Aztán néha nagy időkben, nagy szükségben összegyűjtik ezeket a fel nem bontott palackokat, kinyitják és összeöntik egy új gönczi hordóba, amitől az pontosan csordultig lesz, majd egy hosszú hordós érlelés után lefejtik száznegyvennégy palackba, és újraindul a staféta, viszik az aszúgondolatokat a világba. A hordóban maradt öreg aszúseprőre pedig újbor kerül, máslás gyanánt és életreceptként is kimondva: hadd kerüljön néha új bor a régi tömlőkbe.
Itt, a hegyen is újra meg újra megjelennek garabonciások, táltosok, szellemi csőszök és mindenféle másként gondolkodók. Az emberek évezredek óta törik a fejüket, hogy tudnák azt a rengeteg tudást, amit ezek a széllelbélelt szellemlátók hirdetnek – és őket majmolva, szelídítve mi is terjesztünk –, valahogy tárolni gondolatban szegényebb, mesterséges intelligenciás időkre. Valami olyan tároló kellene, egy olyan hordó, amiben össze lehetne gyűjteni ezt a sok elméncséget és néha öreg boszorkány által ültetett és felnevelt lopótökkel ki lehetne szippantgatni egy keveset, ami éppen szükséges, ami egy kicsit megvigasztalna bennünket, amikor éppen vacog a lélek.
A szerző író, etnográfus
