Itt fenn a hegyen különös látástechnikák alakultak ki bennünk. Az emberek általában fizikai segédeszközökkel fokozzák látásukat: szemüveggel, távcsővel, mikroszkóppal, és csodák csodája, űrteleszkóppal.

Főleg erre a technikai varázslatra néznek úgy korunk szintén csodaváró tudósai és az általuk elbolondított hétköznapi emberek, mint a középkoriak az újra meg újra megtaláltnak vélt istenbizonyítékokra. Már több mint tízmilliárd évre ellátunk, vissza. Hová? Éppen most találtunk egy pontosan olyan galaxist, mint a miénk, ez a szép nevű Tejútrendszer. Lehet, hogy a nagy visszanézésben csak egy tükörbe nézünk. Először csak a galaxisunkat látjuk, majd a naprendszerünket, aztán a bolygónkat, ezt az űranya-Földet, később az országunkat is, végül önmagunkat, de csak fizikailag. Mikor ez a folyamat lezajlik, észrevesszük, hogy semmi újat nem találtunk az űrben, csak egy távcsővel is megerősített régi gondolatot: ember, ismerd meg önmagad, és akkor megszűnik ez az űr benned, és lélektől lélekig is…

Itt, a hegyen már nem keresünk cizellált technikai eszközöket, ha messzire akarunk látni. Csak leülünk a szőlős tetején összeácsolt kilátóba, az asztalra bor kerül, lelkünkbe szép emlékezet. Ilyenkor ellátunk egészen a Délvidékig, a régi szerémi szőlőkig, ahonnan a török elől ide, Tokajba menekültek a szerémi vincellérek, és szőlőt foglaltak. A helyiek el is nevezték a területet Szerelmi dűlőnek. A névadás, a nyelv az értelmességet keresi, legalábbis jobb korokban, paradicsomi időkben, mikor varázslatos neveket tudtak adni az állatoknak és a mezei virágoknak is.

Most is messzire, a délvidéki Magyarkanizsáig ellátok, mert lapozgatom Bicskei Zoltán művészeti akadémikus és garabonciás művész A mesterek szava című szemelvénygyűjteményét. Benne Tarkovszkijt idézi többször és joggal. Vélhetőleg Andrej Tarkovszkij volt a huszadik század legnagyobb filmrendezője. Csak három filmje, az Andrej Rubljov, a Solaris és a Stalker többet és főleg mélyebbet mond el az emberről, mint a halivudi filmcsalamádé összes filmje. Bicskei idézi Tarkovszkij következő mondatát: A szellemi erő Oroszországban soha nem állt a társadalom csúcsán; az idők törvénye, a Hagyomány sosem uralkodott minálunk.

A Stalker című film Arkagyij és Borisz Sztrugackij Piknik a senkiföldjén című regényét használta fel. A fim főhősét, Stalkert (to stalk, a lopakodni angol szóból) vonzza a Zóna. Ő a Zóna papja. Azt hirdeti a vele együtt lopakodó két hitetlen társának, hogy az életveszélyes Zónában is lehet közlekedni. Csak tudni kell, hová lehet lépni, mert a Zóna „alá van aknázva”. A hitetlenek vélhetőleg csak háborúzni tudnak a Zónában. Csak pusztítani egymást. Mikor a film zárójelenetében megrendül Stalker hite, akkor béna, mozdulatlan kislánya tekintetével „megmozdítja” a poharat.

Stalker talán most is ott lopakodik Ukrajnában.

 

A szerző író, etnográfus