Romboló és építkező erők feszülnek egymásnak végső megoldásokat keresve, mint akiknek a Lét – legalábbis saját létük – a tét. Az ember viaskodása a történelemben a képpel érzékeny salto mortale. A latin mortalis szó két jelentése a halandó és a halálos mély feszültséget sejtet, mintha a halandó halálos ugrásának veszélyére figyelmeztetne. Főleg néhány kitüntetett esetben, olyankor, amikor például a halandó képalkotásra vetemedik.

A mai világ hamis karneváli képorgiája – mint minden, ami túlzás – eltakar egy burjánzó szellemi zavart. Azt a képtelenséget (az igazi kép-telenséget), hogy ez a képi túltermelési válság átfertőzi a képzelőerőt. Azt az erőt, ami képes az emlékezet teremtő raktáraiban mindig megtalálni a mindenkori cselekvéshez illő képeket és képleteket. Állandó képi „hasmenés” nyomorítja kultúránk szervezetét. Talán egy böjt, egy képi nagyböjt segítene. Veszélyes fegyver, veszélyes méreg a kép. Ennek felismerése – és félreismerése is – a zsidó hagyományban van jelen. Náluk a legmélyebb a rettegés a képtől és annak mágikus-teológiai kihívásától. A nyugati világ képi Armageddonja, kényszeres képfogyasztása vélhetőleg nem érthető meg anélkül, hogy ne vizsgálnánk meg egy kicsit, mi volt a baj kezdetben a képpel a zsidó kultúrában, és mi az azt is tükröző és/vagy hárító keresztény két évezredben.

Minden baj Egyiptomból ered, sugallták a próféták, és tetézve a bajt, Egyiptomban fogalmazódott meg a képtilalom is. Jan Assmann szerint ez a legfurcsább bibliai parancsolat, és vélhetőleg a legveszélyesebb is. Az Egyiptomban elkövetett képi fordulat (iconic turn) az elmúlt kétezer évben folyamatos képi fordulatokhoz vezetett. Így történt a kereszténység kialakulásával, azután a protestantizmussal, majd annak ellenhatásaként az ellenreformációval egészen az absztraktcionizmus és a posztmodern képi fordulatának a meghirdetéséig. A felvilágosodás után eluralkodott szekuláris gondolkodás pedig fölényes racionalizmusában nem nagyon vizsgálta a képalkotás mögött a mai napig megbúvó teológiai képzeteket.

leonardosalvatormundipc.jpg
Leonardo da Vinci: Salvator Mundi (1500 körül)
 
 

A képtilalom absztrakt istenei

A művészettörténet-írás nem igazán fogékony arra a gondolatra – amire pedig már többen felhívták a figyelmet –, hogy az absztrakt művészetnek a mélyben meghúzódó gyökere a zsidó képtilalmi teológia. Azt evidenciaként tárgyaljuk, hogy a középkor képalkotó művészete mögött milyen (keresztény) teológia húzódik meg. Talán nem túlzás kimondani, hogy minden képalkotás mögött teológiai állásfoglalások működnek hol nyíltan, hol rejtőzködve. Ez nem csak a nyugati világban igaz. Nyugaton a reneszánsz és a felvilágosodás után az a tévhit terjedt el, hogy a vallást, a teológiát sikerült száműzni a szabad képalkotó művészetből. Ma, amikor ennek a tévedésnek köszönhetően a képalkotás vadul elszabadult és elburjánzott, érdemes lenne körbeszimatolni először csak érintőlegesen és főleg szelíden, hogy mi bujkál a képfelmutatásnak és a képtilalomnak a kulturális emlékezetben egymást váltogató hullámhegyeiben és hullámvölgyeiben. A kulcskérdés annak az eléggé nem hangsúlyozható kulturális váltásnak a valódi megismerése lenne, amit az első képtilalomnak nevezünk az európai történelemben.

Ma már több mint sejtés, hogy az Egyiptomban kialakult képtilalom nemcsak a legfurcsább bibliai parancs, hanem egy világképváltás kinyilatkoztatása és a zsidó világkép formálásának mitomotorja is egyben. A képtilalom első (külcsíni) oka az volt, hogy a kép által hamis isteneket lehet szolgálni, így más népnek hamis isteneit is. A történelemben megfoghatóan ekkor jelenik meg a vallási türelmetlenség, de pozitív hatásként megszületik a zabolázhatatlan erő, az emberi képzelet felszabadítása is. A képtagadás így a képzelet legfőbb motorjává vált. A képtilalom másik oka az a (tév)hit, hogy ha az ember képet alkot, annak nincs köze az isteni akarathoz. Ennek az elképzelésnek veszélyes következménye lett: az érzéki észlelés intellektuális elfojtása, ami súlyos neurózisokhoz vezet, ahogy azt Freud a maga zseniális módján feltárta. Maga módján, tehát nem tudományosan, de nagy beleérzéssel. Freud ezzel az európai kultúrtörténet legjelentősebb narcisztikus sérülését, sebét piszkálta meg. Nem véletlenül érezte, hogy az általa egylényegűnek tekintett ehnatoni–mózesi világképváltás valami kikerülhetetlen drámai fordulatot adott a történelemnek, hogy jót vagy rosszat, azt a különböző iskolák világnézetük alapján eltérően ítélik meg. Azt azonban senki sem vitatja, hogy a képtilalomban gyökerező világképváltás fokozatosan addig elképzelhetetlen speciális dinamikát adott a nyugati világnak. Akkorát, hogy azt még az új kinyilatkoztatás, Jézus kereszténysége sem tudta a mai napig megfékezni. A kereszténység, ahogy Jan Assmann részletesen kimutatja, új dimenziót vezetett be. Nem tért vissza a Kép – nem kép vitához, nem tért vissza Egyiptomba, ahogy Freud hitte, hanem „csak” annyit állított, hogy ahol eddig a Törvény és a Kép állt egymással szemben, ott ezután Törvény és Kegyelem között kell választani. Legyen tehát kegyelem és megbocsájtás. Ebben a kegyelmi kultúrában a Kép is szabad, nem csak a Szó. Ám bármilyen jelentős volt is a kereszténység képi fordulata az európai kultúrában, az elmúlt kétezer évben egymást követték a Kép körüli szimbolikus háborúk a kép pusztításától a kép ikonikus, szakrális felmagasztalásáig.

Paramasayka négyzet
 

Világkép

Azt is mondhatjuk némi egyszerűsítéssel – de pontosítással –, hogy a képalkotás világképalkotás, vagy csak fecsegés. Aki nem mer világképet képezni, az világtalan marad. Vakon mormolhat néma törvényeket, de csak a Kép a tiszta beszéd. Minden nagy kultúra képben, egy szimbolikus világképben is megfogalmazta azt, mit gondol a világról. Amelyik kultúra ezt nem teszi meg, centrum nélkül marad, s egy nem létező centrum gravitációja nélkül kiegyenesedik a pályája, és elszáll az üres térben a megfejthetetlen idő rabjaként. A történelem sivatagi vándoraként a semmiben, mint centrumban kíván megkapaszkodni. Nyelvi zsonglőrködésbe kezd, és nihilparadoxonokkal próbálja megfogalmazni világképtelenségét, valahogy így: A Lét, amely által a Semmi a világba kerül, egy olyan lét, hogy Léte, Létének Semmi mivolta megkérdőjelezhető. A létnek, amellyel a Semmi a világba kerül, saját Semmijének kell lennie… Így pöffeszkedik Jean-Paul Sartre a XX. század túlsztárolt filozófusa a semmi ágán, és nézik, nézik József Attila szomorú csillagai. Meddig tartható fenn ez a világképtelenség? Milyen hatással lehet ez az emberi világképtelenség a létezés egészére? Mi a felelőssége a mindenkori létezőnek (az embernek) a létezés karbantartásában?

A Semmi körül keringő páriává lefokozott ember képtelen meglátni saját felelősségét a Lét fenntartásában. Üres szimbólumként tekint az olyan világképekre, mint például amit a hindu Paramasayika négyzet kifejez, amelyet teljesen kitölt a kozmikus Ősember, akinek köldökpontjából fakad az Univerzum vitális princípiuma, és csak ebből az emberi Ősképből állítható újra meg újra helyre a Lét egysége.

Demonstratívan ebben a körben gondolkodott Leonardo, amikor a középkor és az újkor határán megalkotta az európai kultúra utolsó egységes világképét a Salvator Mundi című képével, amelyen Isten és ember egymást átható szövetsége tartja fenn az univerzumot. Elképzelhetetlen koncentráció szükséges egy ilyen kép megalkotásához, és böjt, ami ebben az esetben a mindenféle hamis és felesleges képek kiszűrése. Nem véletlen, hogy Leonardo a művészettörténet legkevesebb képet alkotó nagy művésze. A görög filozófiai gondolkodás – főleg a preszókratikus – még mélyen értette, hogy a koncentrálás elképzelhetetlen böjt, beavatási böjt nélkül. A nagy vallási beavatók a böjttel – a negyvennapos böjttel – készültek fel a kinyilatkoztatásra, az igazságra, amihez a böjt igazsága vezet. A tékozló képi karnevál és képömlengő korszak után, hamis képfelmutatások és a képtilalmak zűrzavara után talán már jön a tisztító böjt.

A böjt célja az érzékek megtisztítása és a tisztulás által felfokozása, kitágítása. A késő modern művészet mintha meg akarná spórolni a tisztító böjt emberpróbáló nehézségeit. Az ember fájdalomkerülő lény, a gyógyító fájdalomtól is menekül: pótgyógyszerekbe, póthitekbe, pótcselekvésekbe. Kevesen olyan erősek, mint Wittgenstein, aki miután rádöbbent a filozófia nyelvi (tautologikus) csődjére, kertésznek ment egy kolostorba. Városoktól távoli vidékeken néptanítóskodott, és remeteként élt egy mindentől félreeső faházban Norvégia zord tájain. Van, amikor ki kell menni (legalább negyven napra) a sivatagba, mézen és sáskán élni és imádkozni. Ez nagyon nehéz vállalás, ám ha senki sem vállalja, akkor a virtuális világot építő szellemi szerencselovagok és szemfényvesztők sziporkázó (bár üres) képeikkel elcsábítják a voyeurré herélt népet. Száműzik különböző technomennyországokba, az üresség blöffparadicsomaiba. Ebben a digitális apokalipszisben az ember meg akarja építeni magából a Demiurgoszt, a gnosztikus „mitológia” istenét, aki az ismeretlen Istent utánozva összebarkácsol egy új világot. Ha érthető egyáltalán a zsidó képtilalom, a képalkotás tiltása erről az elidegenítő kulturális platformról biztosan méltányolható. Ez egy végső elkeseredett álláspont, mert nagy vészben felhívja a figyelmet, hogy ne imádjunk hamis isteneket. Ám ez egyben passzív álláspont is, mert azt is sejteti, hogy Isten valójában lelkileg-szellemileg megismerhetetlen az ember képében, mindenséget kutató képeiben. Ha volt valami jó a modernitás képi túltermelési válságában, az az volt, hogy kiburjánozta magából az „összes” jó és az „összes” hamis képet. Elvezetett bennünket a sivatagképtömegtől addig a sivatagig, ahol a képalkotás Keresztelő Szent Jánosai a képtelenségbe alászállva mézen és sáskán vegetálva keresik az egyetlen képet.

Ivan Ladislav Galeta rajza

 

Utókép

Érdemes most példaként ideidézni egy képböjti kísérletet.

A zágrábi egyetem művésztanára, Ivan Ladislav Galeta 2000-ben kiköltözött egy Zágráb melletti faluba, Kraj Gornjiba, és kis parasztbirtokot hozott létre állatokkal, méhekkel és gyümölcsössel. Kezdetben még sokat foglalkoztatta az elhagyott virtuális (művészeti) világ központi problémája: az idő. Még ott kísértett az elhagyott „művészi táj”. Kísértett az a múlt, amikor még a digitális médium segítségével gyötörte az időt: lassította, úsztatta, visszajátszotta, megállította. Végül az általa tervezett Kidobott Idő Kupacára odadobta a művészetet.

November 17-én, csütörtökön kijelentette: Abbahagyom a művészetet. Megírta a következő „verset”, és aszerint élt:

Mindennek az alapja a humuszréteg.
Belőle indul ki minden, és benne ér véget minden!
Hogy pontosabb legyek: az ég alapja a derű.
A derű alapja a humor.
A humor alapja a vitalitás.
A vitalitás alapja az egészség.
Az egészség alapja a humusz.
A humusz alapja a Föld.
A Föld alapja az Ég.
És nincs az a virtualitás, ami ezt ki tudná fejezni. Vagy benne vagy ebben, vagy sem!