Ezen a nagy találkozón személyükben két pontifex jelent meg. Két olyan ember, akire bármikor rá lehetne bízni a világunk sorsát. Szejid Hoszein Naszr egyike azoknak a legjelentősebb gondolkodóknak, akire azt lehet mondani, hogy ő világok közötti közvetítő. Morálisan is és felkészültségben is.

Úgy tűnik, mintha egész életpályája predesztinálta volna erre a szerepre. Anyai ágon Fazlollah Núri sejk utóda. A „Naszr” (’győzelem’) vezetéknevet az akkori sah adta nagyapjának. A „Szejid” (arabul Szajjid) cím Mohamed próféta leszármazottját jelzi, azt, aki méltó a zöld turbán viselésére. Anyja az Egyesült Államokba küldte tanulni. A világhírű MIT-re (Massachusetts Institute of Technology) vették fel, a nyugati világ vezető tudományos központjába, ahonnan utóbb kilencvennyolcan lettek Nobel-díjasok.

Már az egyetemen megfogalmazódott benne a kétely a tudomány valóságot leíró képességéről. Fordulatot adott szellemi fejlődésének, hogy találkozott Giorgio de Santillanával, az MIT tudománytörténeti professzorával, aki a kopernikuszinál jóval tágasabb kozmológiai tudás közvetítője volt. Ő hívta fel Naszr figyelmét a perennialista (az őshagyomány kultúraalkotó erejére hivatkozó) filozófiára. Ez a hatás kardinális fordulatot jelentett szellemi fejlődésében, azonban nem gátolta abban, hogy MIT-diplomát szerezzen fizikából, majd a Harvardon Master of Science fokozatot geológiából és geofizikából, valamint PhD-t történelemből. Amikor ez 1958-ban megtörtént, az MIT tanári állását visszautasítva hazament Iránba, és a Teheráni Egyetem filozófiai és tudománytörténeti tanára lett.

Odahaza

Közben elmélyítette ismereteit az iszlám vallásban és tudományokban. Ezt olyan szintre emelte, hogy az iszlám szellemiségről, a szúfizmusról írt könyvei és az általa szerkesztett kétkötetes Islamic Spirituality a téma megkerülhetetlenül legfontosabb művei. Hatalmas szellemi munkálkodása nem gátolta abban, hogy részt vegyen a közéletben, ám nem vállalt politikai, miniszteri, nagyköveti, csupán tudományszervezői megbízatást. 1974-ben Farah Pahlavi császárné az Iráni Birodalmi Filozófiai Akadémia megalapításával és vezetésével bízta meg.

Akkori tevékenységéről egy interjúban így beszélt: „Új generációhoz tartoztam (…) az ország egészének kulturális és oktatási életében is nagy befolyást tudtam gyakorolni, hiszen tagja voltam az összes fontos nemzeti tanácsnak ezen a területen (…). Tehát egy igazán félelmetes dzsihád volt a kezemben, hogy megpróbáljam megfordítani a dolgokat, és tudatosabbá tenni az iráni társadalmat saját örökségével kapcsolatban. Igyekeztem hidat teremteni társadalmunk hagyományos és modern elemei között.”

Ritka történelmi pillanat volt ennek az akadémiának a megalakulása ezernégyszáz évvel a szászanida uralkodó, Huszrau Anósírván (a halhatatlan lelkű Huszrau) nagy tekintélyű akadémiája után. Ha Mohammad Reza Pahlavi feleakkora szellem lett volna, mint I. Huszrau, ha megérti a hagyományos iráni társadalmat, ha megakadályozza az amerikanizálódás negatív elemeinek erősödését, ha nem szabadul el a korrupció, ha Irán hagyománytisztelő, de a profán kreativitást, az újítást is támogató társadalommá válik, amint azt Szejid Hoszein Naszr is szerette volna, akkor az általa alapított akadémia ma már a világ talán legfontosabb alternatív szellemi központja lehetne.

Emigrációba kényszerülve

Amikor 1979-ben a forradalom véget vetett a Pahlavi-dinasztiának, Naszrnak nem maradt más útja, mint hogy nyugati egyetemeken, például Londonban, Washingtonban fejtse ki nézeteit, és építse fel azt a szellemi katedrálist, amelyet több mint ötven könyvében mutatott fel. Művei a világ számos nyelvén megjelentek. Talán valamit jelez szellemi állapotunkról, hogy magyarul csak fél tucat cikkét tették közzé, és egyetlen könyvét sem fordították le. A magyar szellemi élet csapdáit mutatja, hogy amíg közepes liberális és konzervatív gondolkodók műveit tucatjával adják ki, addig a világ legjelentősebb perennalista gondolkodójának egyetlen munkáját sem. A magyar konzervatív oldal állandóan panaszkodik, hogy a liberálisok kisajátítják a maguk számára a kánonképzés hatalmi mezőit. Nem lehetséges, hogy a konzervatív oldal is saját burkában tengődik, és a két oldal így jól megvan egymás duzzogó tükrözésében?

Naszr 1989-ben megjelent, számomra legizgalmasabb könyvében – a Knowledge and the Sacred címűben – vázolja fel, hogy

az elmúlt évezredekben kétfajta embertípus küzdelme határozza meg az emberi gondolkodást. Az egyik, a régebbi, a pontifikális, a másik, a „modern”, a prométheuszi ember.

A pontifikális – ahogy azt a szó etimológiája is sugallja – a hídverő, a közvetítő az ég és a föld között.
Ő a föld őrzője és pásztora, felelős a Teremtőnek a tetteiért. Hűséges az „Isten hasonlatosságára” teremtett önmagához. Birtokosa a szent tudásnak (scientia sacra).
A tudást nem szűkíti le a fizikai világ ismereteire, hanem a metafizikai tartalmakat is képes érzékelni.

A másik, a prométheuszi embertípus ennek az ellenkezője. Fellázadt az Isten ellen, és saját magát helyezte a létezés centrumába. A hagyomány számára retrográd teher. Állandó újító lázban él, valahogy mindig félúton az Utópia felé. Ez az embertípus a XIV. századtól kezdett formát ölteni, alakulgatott az úgynevezett reneszánszban, és kiteljesedett a modernitásban. Naszr szerint ez az „új ember” jelezte a kezdetét az ember és a tudás rohamos szekularizációjának, rossz értelmű elvilágiasodásának, ami lépésről lépésre individualizmushoz, materializmushoz, evolucionizmushoz, historizmushoz, relativizmushoz, szkepticizmushoz és progresszivizmushoz vezetett.

Új kihívás, új szellemiség

A kurrens, főáramú nyugati történetírás is lassan már egy évszázada érzékeli, hogy a marxi és marxizáló történelmi korszakolás nem megfelelő még az európai történelmi folyamatok leírására sem. Nem igazán lehet használni olyan fogalmakat, mint középkor, reneszánsz vagy feudalizmus. Olyan jelentős középkortörténészek, mint Jacques Le Goff, Massimo Montanari, A. J. Gurevics hívták fel a figyelmet arra, hogy a XII. század környékén Európában valami addig nem tapasztalt új kihívás, új szellemiség jelent meg, ami radikális fordulathoz vezetett a következő évszázadokban az európai életben. Naszr ezt a fordulatot úgy értelmezi, hogy megjelent a prométheuszi ember, aki az elhagyott Központ nélküli világot a saját felfuvalkodott nagy arcára kezdte el formálni. Ez az új ember elveszítette, eldobta az őshagyomány szellemi, lelki iránytűit, és elhalványult benne a Központ hívása.

Félreértések elkerülésére Naszr vastagon aláhúzza, hogy a hagyományos nézőpont védelme nem azt jelenti, hogy tagadjuk a premodern világ mindenféle gonoszságának valóságát, a háborúktól a görögök filozófiai szkepticizmusáig, a birodalmak kegyetlenkedéséig. Szerinte a fő különbség az, hogy a hagyományos civilizációkban bár volt gonosz, ám a szent is áthatott mindent. Ma a gonosz alattomosabb módon munkálkodik, úgy veszi el az élet értelmét, hogy a szent keresését és felfedezését gátolja.

Naszr úgy látja, hogy a prométheuszi ember, az úgynevezett modern ember olyan lelki válságba navigálta magát, ami testi és lelki kreativitása összeroppanásához vezethet a túltechnicizált civilizációban. Ennek az embernek a legfőbb eszköze, a tudomány szinte kizárólag a gazdasági racionalizálódást szolgálja. Ez a valóság steril, hideg szemléletéhez vezetett, úgy, hogy kompenzálásként egyre erősebb kapcsolatot ápol az okkult erőkkel. Ezzel szemben

az emberiség ősi és nagy hagyománya az, amelyből sok mindent őriznek a nagy vallások. Ez a hagyomány nem elavult mitológia, hanem a „Valóság természetében” gyökerezik,

olyan élő folytonosság, amely a „Végső Valóság tudományát” a „szent tudást”, a „Központ hívását” hordozza. Megvalósul benne a lét transzcendens egységének átérzése.

Ebből a tiszta és szelíd, pontifikális kilátópontból javasolja Naszr, hogy a nyugati kereszténység újjáéledéséhez az vezetne, ha vallási modernizációs elképzelések helyett saját metafizikai hagyományát erősítené fel a kereszténységen belül.

Életművében Naszr kiemelten foglalkozott a környezeti válság spirituális és vallási vonatkozásaival is. 2000-ben a The Ecologistben megjelenő írásában ráirányította a figyelmet a hindu r’ta (Rita) kifejezésre és a benne rejlő titokra, mely szerint misztikus kapcsolat áll fenn az ember és ama erkölcsi és spirituális törvények között, melyeknek engedelmeskednünk kell, valamint azok között, melyek a világegyetemet irányítják. Nem az űr meghódítása fogja megoldani valódi problémáinkat, hanem az, ha megpróbáljuk megkeresni a mély okait annak, hogy mit is csinálunk itt, a Földön, mit teszünk magunkkal, a családunkkal, az élőlények nagy családjával és az egekkel, melyeket szintén folyamatosan szennyezünk.

Szejid Hoszein Naszr egész életműve azt sugallja, hogy a mi örökségünk nem az űrben van, főleg nem az utópiák űr(es)birodalmaiban. A mi szelíd örökségünk itt, a Földön van, mert Valaki egyszer megmondta, hogy a szelídek öröklik a Földet. Vagy senki…

 

A szerző író, etnográfus