A pécsi Bauhaus-triumvirátus – az építészet így jegyzi Breuer Marcell, Molnár Farkas és Forbát Alfréd hármasát. Ám a nagy generációból csak Forbát Alfréd mondhatott magáénak jó néhány, a szülővárosában felépült házat. Közülük számos ma is látható.

Néhány esztendeje aligha sejthette bárki is, hogy a kívül-belül egyaránt rendkívül leromlott állapotú szentegáti Mária-kápolna teljes felújítása és restaurálása nem csak szép álom marad. Az épület újjászületéséről mesél közelmúltbéli története.

A zsámbéki premontrei romtemplom emblematikus műemlékünk. Történetében a helyreállítások is kiérdemelték a műemléki védelmet. A műemléki paradoxon szerint a rom szembeszökő hiányai ellenére egységes egész, így hordozza nyolcszáz év üzenetét.   

„Nem az embernek kell a művészethez alkalmazkodnia, hanem a művészetnek az emberhez” – Lantos Ferenc szavai ezek. A festőművész–művészetpedagógusé, akinek az emlékére létrehozandó pécsi múzeum tervezésére írt ki pályázatot az MMA Építőművészeti Tagozata.

Valaha műemlékek voltak, mára csak megfakult fotó, tervrajz őrzi emléküket. Hiányuk, a helyükre emelt modern épületek sok esetben ma is tájsebként jelentkeznek a városképben, egyfajta sosem múló műemlékvédelmi „fantomfájdalomként” lüktetnek.

Képzeletbeli sétára indulunk, hogy egy pillantást vessünk Pécs belvárosának kevéssé ismert épített örökségére. A Széchenyi tértől gondolatban haladjunk a város főtengelyének számító Király utcán, és miután jelképesen kilépünk az egykori Budai kapun, álljunk meg az 51-es számú ház előtt.

A műemléki helyreállítások korát éljük. Ez nemcsak Magyarországra, hanem kis túlzással az egész világra igaz. Ám a megújult épületek látogatói legtöbbször csak az aktuális állapottal, a restaurált vagy rekonstruált végeredménnyel találkoznak.

Baranya gazdag műemlékekben. A titok nyitja történelmében, vallási-felekezeti gazdagságában és településföldrajzi adottságaiban is rejlik. Utunk most a megye legdélebben fekvő sávjába, az Ormánságba, majd a nyugati szélére, a Szigetvidékre vezet.

Különös sorsuk van a műemlékeknek. Koruk, anyaghasználatuk, eredeti funkciójuk szerint talán mind veszélyeztetettek, hisz létezésük a modern városszövetben, településszerkezetben idejétmúlt. Mégis ez adja pótolhatatlan értéküket: a múlt üzenethordozói.

Elrepül az ember Georgiába, azt gondolja, hogy a Fekete-tenger keleti partvidékén, legalábbis, ami a természetföldrajzot illeti, Ázsiában van, aztán rá kell jönnie, akárha Európában lenne, ami a kulturális, vallási, politikai orientációt illeti.

Ahogy telik az idő, évgyűrűkként fonják körbe életünket a múló esztendők, és patinásodnak az emlékek. Ma már szinte varázslatnak tűnik, ahogyan a Zsolnay-gyár régi ruháját ledobva a Zsolnay Kulturális Negyed fényes öltözékét magára vette.

A műemlékek táguló köreinek kérdése az ipari emlékek sorsa.  Ki gondolta néhány évtizede, hogy használaton kívüli, vagy akár működő bányák aknatornyai, hőerőművek, gyárépületek esztétikai, építészeti, történeti és ipartörténeti rangot hordoznak.