Különös sorsuk van a műemlékeknek. Koruk, anyaghasználatuk, eredeti funkciójuk szerint talán mind veszélyeztetettek, hisz létezésük a modern városszövetben, településszerkezetben idejétmúlt. Mégis ez adja pótolhatatlan értéküket: a múlt üzenethordozói.

Elrepül az ember Georgiába, azt gondolja, hogy a Fekete-tenger keleti partvidékén, legalábbis, ami a természetföldrajzot illeti, Ázsiában van, aztán rá kell jönnie, akárha Európában lenne, ami a kulturális, vallási, politikai orientációt illeti.

Ahogy telik az idő, évgyűrűkként fonják körbe életünket a múló esztendők, és patinásodnak az emlékek. Ma már szinte varázslatnak tűnik, ahogyan a Zsolnay-gyár régi ruháját ledobva a Zsolnay Kulturális Negyed fényes öltözékét magára vette.

A műemlékek táguló köreinek kérdése az ipari emlékek sorsa.  Ki gondolta néhány évtizede, hogy használaton kívüli, vagy akár működő bányák aknatornyai, hőerőművek, gyárépületek esztétikai, építészeti, történeti és ipartörténeti rangot hordoznak.