A Zsolnayak épített örökségét a XXI. századba átmentő Pécs: Európa Kulturális Fővárosa pályázat koncepciójának ötletgazdája, Komor István egészen a közelmúltig a Zsolnay Örökségkezelő KHT ügyvezetőjeként dolgozott. Az egykori lakó- és gyárterület épületei már 2001-ben műemléki védettséget kaptak, egyes épületeknél meg is indultak fejlesztések, de az Európa Kulturális Főváros programsorozattal járó források megérkezése nélkül talán sosem került volna sor a negyed átfogó felújítására. S bár 2010-et jegyezzük a kulturális negyed megnyitásaként, de a felújítás valójában 2011-re fejeződött be.
A munka két és fél éves időszaka számos kihívás elé állította a szakembereket, melynek során szinte mindennap új tudással gazdagodtunk.
Büszkén mondhatjuk, hogy 2009 és 2011 között a Zsolnay-negyed megújulása számított az ország legnagyobb volumenű műemléki beruházásának: harmincháromezer négyzetméternyi terület harminchárom – köztük tizenhat egyedi – műemléki védettséget élvező épületéről beszélünk.
Műemléki felügyelőként életre szóló élményt adott a felújítás folyamata, és tíz év elteltével is barátságosan integetnek felém az emlékek a helyszínen járva. Első pillantásra szinte semmi sem változott az utolsó ecsetvonás, az utolsó helyére illesztett kerámia, az utolsó göröngy elsimítása óta. Pedig mennyi minden történt a negyeddel és a negyedben az azóta eltelt időszakban!
Nem titkolom, komoly elismerés volt mindazoknak, akik részt vettek a munkában, hogy „a példaértékű műemléki felújítás és a kortárs építészeti elemek beillesztése” ICOMOS-díjat kapott 2013-ban. Aztán folyamatosan oszlottak el azok a félelmek, amelyek arról szóltak, hogy „skanzenné” válik a terület, kihasználatlan és üres marad számos épület. Ha nem is sikerült minden épületet belakni, számos új funkcióval, rendezvénnyel gazdagodott a negyed kínálata. Bizonyos szempontból a belváros érezhetett „kultúrakivonást”, de ez is lehet pozitív, hiszen ettől kezdve nem egypólusú a város. Nem csupán a történeti belváros bővelkedik látványosságokban és programokban, hanem a főtértől légvonalban alig két kilométerre fekvő Zsolnay-negyed is, amely mára „város a városban”. Ne feledjük, ez a gyár fénykorában is így volt, csak zártabb keretek között.
Itt a különböző negyedekben ma mindenki megtalálja a számára legkedvesebb időtöltést. Az északnyugati zóna a Családi negyed, középpontjában a Bóbita Bábszínházzal. A Mattyasovszky-ház (Mattyasovszky Jakab geológus a tervezőművész Zsolnay Terézia férje) neobarokk épületét zöldmázas cserép fedi, és a krónikák szerint egykor nyári laknak épült. Mellette szabadtéri színpad és játszótér, amelyet örömmel használnak a kisgyermekes családok.
Az északi fal mellett sétálva jutunk el a Míves negyedig, ahol megelevenedik az építészettörténet. Itt találhatók ugyanis a leggazdagabban kiépített műemlék épületek, melyek zömében a historizmus alkonyának és a szecesszió hajnalának sajátos ötvözetei.
A kerámiával dúsan ékített homlokzatok, épületdíszek, színes cserepek a Zsolnay-históriáról mesélnek.
A Zsolnayak százhúsz éves történetét, az 1850 és 1970 közötti periódust követik végig. Az alapító Zsolnay Vilmos egykori lakóházában, amelynek homlokzatán, kapuja körül, ablakszegélyén, teraszdíszítésén és mindenütt a falán építészeti kerámiaöltözék van, a korai időket idézi meg a Rózsaszín kiállítás. Az építész Winkler Barnabás több száz darabos, rózsaszín használati tárgyakból álló kerámiagyűjteménye megmutatja, honnan is indult Zsolnay Vilmos. A lakószoba rózsaszín kandallója különleges, egyedi alkotás.
A kerámiadíszítésű Sikorski-ház (Sikorski Tádé építész a másik Zsolnay lány, az ugyancsak tervezőművész Júlia férje volt) lett az otthona a Gyugyi-gyűjteményből rendezett, a Zsolnay aranykora című kiállításnak, amelyet sokan méltán tartanak világszámnak. Gyugyi László több évtizeden át a tengerentúlon szenvedélyesen kutatta a Zsolnay-tárgyakat. Az ő historikus és szecessziós gyűjteménye került vissza születési helyére. A Zsolnay család és Gyártörténeti Múzeum a XX. század második felének kerámiatörténetét idézi fel. Itt található a legtöbb olyan kortárs kerámia, amilyen a pécsiek otthonában ma is szép számmal megtalálható. Időutazásra hív a látványkiállítás, hiszen az itt dolgozók ugyanúgy kézzel festik a kerámiát, mint elődeik száz-százhúsz évvel ezelőtt.
Az Egyetemi negyedet modern gyalogoshíd köti össze a főút felett. Nemcsak az északi és déli területek közti kapcsolatot teremti meg, hanem kortárs elemmel gazdagítja az együttest. Itt kaptak helyet a művészeti karok. A jövő zenészei, festőművészei, keramikusai, szobrászai nevelkednek itt, ahol Zsolnay Vilmos „a nemzet fazekasává” vált. A könyvtárban, a poroszsüveg-födém alatt, az egykori sómázas kemencék mellett kialakított olvasótermek múlt és jelen találkozásának különös hangulatát árasztják.
A délnyugati Alkotónegyedben magasodik az éjjel megvilágított, magasba szökő Cifra kémény. A körülötte elhelyezkedő teret és az E78-as koncerttermet a kezdeti kétkedés után elfogadta, megszerette a közönség.
Az egykori bukolikus kert területe a beépítések miatt az idők folyamán csökkent, de a látogató ma is megtalálja az itt-ott megbúvó látványos, sokszor különleges, groteszk tekintetű embereket, varázslatos, emberarcú állatokat ábrázoló szobrokat, szépséges, színes díszvázákat, vagy azoknak még az eredetik születésekor készült másolatait, melyekkel annak idején Zsolnay Vilmos elbűvölte leendő és már meglévő ügyfeleit.
Korántsem objektív visszatekintésemből nem hiányozhatnak azok az emlékek, amelyek mindig bámulatba ejtenek: a jégverem fölé magasodó, kerámiadíszes minaret, a „buszmegálló” bájos épülete, amelyet belülről trencsénteplici kékes kerámiával raktak ki, a kékcsempés Német szoba, és talán a legszebb mind között a Nikelszky Géza-féle fekete eozinkandallós egykori „szivarszoba”, a Zsolnay-tehetség örök hordozói.
