Vajon mennyiben helyes Varsó és Lengyelország közé egyenlőségjelet tenni? Elsőre úgy tűnhet, jogos, hiszen még két ismert nagyváros, Gdańsk és Wrocław (régi magyar nevén Boroszló) is ily módon újult meg. Közelebbről tekintve azonban a kép korántsem ilyen egyértelmű. Wrocław esetében legalábbis semmiképpen nem az, ráadásul a város helyzete, mint a németektől „visszatért” területek fővárosa, különösen ellentmondásos.
Térképészeti pontosságú ortofotó-felvételeket készített a lerombolt városról 1947-ben a szovjet hadsereg. A páratlanul értékes forrásanyagot 2009-ben a Via Nova Kiadó jelentette meg. Az ebből kirajzolódó kép egyszerre hátborzongató és elgondolkodtató. Hátborzongató, mert a házak többsége üresen, tető nélkül mered az ég felé. De elgondolkodtató is, mert az egykori város, mely – tegyük hozzá – még a régi Németországban is a nagyok közé számított a maga hatszázezer feletti népességszámával, szerkezetében még jól olvasható. A legsúlyosabb hiányokat egyébiránt maga
a német hadsereg okozta. A háború végnapjaiban a Plac Grunwaldzki környékén egész városrésznyi ház bontásával katonai repülőteret alakítottak ki.
A mai „kiskörút”, a régi középkori falak mentén húzódó Kazimierza Wielkiego házait, benne fachwerkes épületekkel, szisztematikusan robbantották be, hogy az utcai harcok során romokból emelt védvonal jöjjön létre.
A hiányok és a szörnyű károk ellenére, ha ezt a légi felvételt a város 1945 előtti állapotával vetjük össze, viszonylag könnyen tájékozódhatunk. Ha azonban az 1950-es évektől napjainkig kialakult várost keressük benne, akkor egész városrészek hiányoznak. A belváros terei még felismerhetők, de a XIX. és a XX. században kialakult bérházövezetek helyén jórészt fellazított várost látunk, néhány szigetszerű régi utcarészlettel. Noha az eklektikus városrombolás elfogadott volt a korszakban, a súlyos lakáshiány miatt a legtöbb helyen végül elálltak a radikális tervektől. Wrocław azonban sajátos utat járt be.
Kezdetben sok kérdést vetett fel az ismét lengyellé lett város jövője. Még 1950-ben is csak háromszázezren lakták, szinte kivétel nélkül új bevándorlók. Az egykori német város romos kőtengere a beáramló, illetve ide áttelepített új lakosság szemében csekély értékkel bírt: módszeresen gyújtogattak, a lakásokat pedig kifosztották. Hasonló szabad rablás persze másutt is történt, ám a mérték a történeti munkák tanúsága szerint kiemelkedő volt. A kegyelemdöfést azonban Varsó újjáépítése adta.
A főváros megsegítésére hirdetett „téglaakció” során nemcsak eklektikus bérházakat bontottak le, hanem mert a régi tégla a leghitelesebb, az Óváros egyes történeti épületeit is. A német Breslau köveivel fizetett kárpótlást Varsó újjáépítéséért.
1949 és 1955 között a visszaemlékezések szerint szinte állandó porfelhő takarta a várost, évente százötven-kétszáz millió téglát „termeltek ki”. Nem kizárt az sem, hogy az innen elszállított építőanyag egy részét nem is a fővárosba, hanem a szocialista mintatelepülésre, Nowa Hutába szállították. Eljátszhatunk a gondolattal, hogy a jövő épületkutatói egyszer majd gótikus-reneszánsz emlékekre bukkannak a szocialista realista vakolatok alatt.
Kilátás a piactérre a Boszorkányok hídjáról
Az építészeti kérdéseket persze itt is felülírta a varsói modellben is érvényesülő ideológiai igény. Csakhogy Wrocławban a lengyel múlt helyreállítása, vagy talán helyesebb úgy írni, térbeli megkonstruálása több szellemi feladatot adott.
Ezért (is) kaptak kiemelt figyelmet a lengyelként azonosított katolikus templomok, a püspöki negyed, benne a Piastok régészetileg feltárt és városképbe visszahelyezett várával. A belvárosban pedig azt a XVIII. századi állapotot igyekeztek megidézni, amely Lengyelország felosztása előtt jellemezhette az akkor éppen a Habsburgokhoz tartozó várost. Ugyanakkor a múlt felépítésének ez a formája sajátosan összekapcsolódott a szocialista realizmus építészeti környezetével. Georg Thum mára alapmunkaként forgatott könyve, amely stílusosan Az idegen város: Breslauból Wrocław (2003) címet kapta, kiváló történeti érzékkel foglalja össze a város lélekváltozásának mozgatórugóit. A nacionalizmus diskurzusa mellett felhívja a figyelmet a szocialista átalakulás, a kiépülő diktatúra városrendező törekvéseire is. Az újjáépített Főtérről induló széles felvonulási út ily módon az (elképzelt) múltból vezet a jelenbe (még inkább a szocialista jövőbe).
A Városházával szemben már stilizált polgárházak vezetik a tekintetet, hogy aztán a tömeg a foghíjasan helyreállított századfordulós és modern épületek között elhaladva a Plac Kościuszki monumentális kulisszái között találhassa meg felvonulásának valós célját.
Mindehhez hozzátehetjük, hogy a sztálini korszak lezárulta után a népi demokrácia Lengyelországban is szakított a historizáló formákkal, és a modern építészetben talált rá saját hangjára. Ennek nyomait közvetlenül a Főtér mellett is megtaláljuk.
Ha tehát meg akarjuk érteni a mai, lényegében teljesen újjáépített Wrocław városképi üzenetét, nem elégedhetünk meg a varsói modell átvételének leegyszerűsített sémájával. A Főtér kétségtelenül ezt a képet erősíti, de valójában egy hatalmi (és tegyük hozzá, műemlékes szakmai) harcokkal teli korszak lenyomatát látjuk.
Az eredmény pedig éppen a sokféle érdek és erő hozományaként meglehetősen sokarcú újjáépítés lett, rengeteg foghíjjal, egymásnak ellentmondó alapelvekkel.
Mindez keveredett a praktikus szempontokkal, hiszen sok esetben éppen a „leggyűlöltebb” porosz épületek voltak azok, amelyek masszív szerkezetüknek köszönhetően a háború és a téglabányászat éveit is átvészelték. S ha mindez nem lett volna elég, az évezred végén újabb kísérletsorozat futott végig a még szabad telkeken, posztmodern szellemben fogant, üveg-acél historizáló makettek sorát helyezve el a már addig sem egységes városképben. Wrocław olyan város, ahol a történeti patina viszonylag friss, ami pedig új és modern, az ezer szállal kötődik az elpusztult város szerkezeti elemeihez.
Nyitókép: Wrocław Óvárostere
