Más idők jöttek, másfajta műemlékes szemlélet, és egyre nyilvánvalóbb lett, érdemes ezekkel az épületekkel, épületegyüttesekkel foglalkozni, nem egyet műemléki védelem alá helyezni. Van persze velük rengeteg gond, ha a fenntartásról és a hasznosításról kell gondolkodni, hiszen a funkcióvesztést követően hatalmas légköbmétereket kell új, minőségi tartalommal megtölteni, ami csupán az esetek csekély számában kifizetődő.
Ám egyre több a pozitív példa Nyugat-Európában. Németországban például 1980-ban az ipari emlékek védelmével kezdődött meg a jogszabályokkal körülhatárolt műemléki védelem, amikor Észak-Rajna-Vesztfáliában az akkoriban már alig, vagy egyáltalán nem működő bányászati épületegyütteseket, gáztárolókat, vízátemelőket sorban kezdték műemlékké nyilvánítani. Essenben világörökségi rangot kapott a mára családi múzeummá alakított egykori ipar- és bányaterület, amely rendkívüli turisztikai célpont lett a 2010-es Európa Kulturális Fővárosa programév hatására.
Nálunk ez eddig sok helyen másképp alakult. Bár Pécs bányászati öröksége kéz a kézben járhatna a város kiemelkedő művészi értékű építészeti örökségével, ám mind ez idáig, az elmúlt harminc évben nagyon keveset tudott kezdeni vele a mindenkori politika és a tulajdonosi kör. Sem a műemléki védelem kimondása előtt, sem azután nem történt érdemi előrelépés.
Más a helyzet Mohácson az egykori Selyemgyárral. A folyó menti, különleges fekvésű épületegyüttes gyönyörű, historizáló téglahomlokzataival, épületdíszeivel méltán viselheti majd a felújítást követően a „Duna-parti kis Zsolnay-negyed” nevet.
Az egykori mohácsi Selyemgyár épületegyüttese Kalen József tervei szerint épült 1904–1905-ben. A századforduló egyik legfoglalkoztatottabb pécsi építési vállalkozója, Schlauch Imre volt az egyik kivitelező. Úgy mondták, az ő neve garancia a jó minőségre. És valóban: a Duna-parttal párhuzamosan felépített csarnokszerű gyárépület, az utcavonalra merőleges igazgatósági épület, az utcai oldalra néző gubóraktár és a gyárkémény sokban megőrizte építéskorabeli állapotát. Az épületegyüttes, megőrzendő építészeti, ipartörténeti, ipar- és képzőművészeti értékeivel 2012-ben lett védett műemlék, ma a kiemelten védett műemléki kategóriába tartozik.
A Selyemgyár tulajdonosa Mohács Város Önkormányzata, kivéve az egykori igazgatósági épületet, amely magánkézben van. A teljes együttes felújítása 2018-ban indult, s várhatóan még ebben az évben befejeződik, így a terület visszanyert pompájában fogadhatja a látogatókat.
Sor került az épületi homlokzatok, a tetők felújítására, a nyílászárók cseréjére, a belső oldali hőszigetelésre, a vízelvezetés megújítására. A téglahomlokzatok fentről lefelé haladó rekonstrukciója volt a leglassúbb és legaprólékosabb feladat, így vált egységessé az összkép, és nyerte vissza az udvar eredeti, XX. század eleji hangulatát.
A főépületben az irodák és üzletek mellett alkalmi rendezvények háza nyílik. A háromszáz fős impozáns nagyterem flexibilis térszerkezetű, így egyszerre akár több esemény befogadására alkalmas, illetve nagyszabású konferenciák színhelye lehet. Valószínűleg szükség is lesz rá, hiszen közeleg a mohácsi vész évfordulója, a közeli sátorhelyi csatatéren megkezdődtek a régészeti feltárások.
Az egykori igazgatósági épületben étterem és panzió kialakítását tervezi a tulajdonos, ezzel is lehetőséget teremtve arra, hogy a Mohács vendégül lássa a hajón érkező külföldi utazókat, akik eddig csak kikötőként tekintettek a településre. Pedig a belváros műemlékei, a Szent Miklós vízimalom, a kölkedi Fehér Gólya Múzeum, a sátorhelyi Csatatér Emlékhely és a Busóudvar nem kevés látnivalót kínál. Mindezt gazdagítja majd bejárható épületeivel a Selyemgyár. Az elhagyott gubóraktárban Innovációs és Technológiai Központot alakítanak ki, gyermekeknek pedig játszóházat. Az új térburkolatú, szökőkutas egykori gyárudvaron, amely nyitott közösségi tér lesz, szabadidőpark, játszópark és játszótér várja a látogatókat.
2021 elején a kivitelezési munkálatok már a vége felé járnak, a történeti értékkel nem bíró udvari épületek 2018-as elbontását követően megindult a műemlékileg védett épületek külső és belső felújítása, melyet műemlék-felügyelőként magam is nagy örömmel kísértem végig.
Dombai Gyula tervező többéves munkával készítette el az engedélyezési tervdokumentációt. A tervek a kivitelezés közben némileg módosultak. A pécsi székhelyű Rabb és Bartal Kft. munkatársai az építéstörténeti dokumentáció és az értékleltár összeállításában segédkeztek.
Dombai Gyula „fantasztikus álommunkának” nevezte a Selyemgyár újjászületését, különös tekintettel arra, hogy szülővárosában dolgozhatott. A tervező nagy híve a téglaépületeknek, új építésű házainál is igyekszik téglafelületeket csempészni a homlokzatokra, a Selyemgyár esetében pedig ez adott volt.
Tervezőként nagyon érdekesnek találta a kutatás folyamatát is. Izgalmas volt megismernie a korszakban országszerte emelt ilyen típusú vagy nagyon hasonló épületeket, másrészt igazi kihívást jelentett, hogy nemcsak az épülettel, hanem az egész területtel komplex módon foglalkozhatott. Úgy véli, a mohácsi Selyemgyár elhelyezkedése, páratlan Duna-parti fekvése miatt emelkedik ki a hasonló gyárépületek és együttesek sorából. A munka során tervező művezetőként naponta szemmel kísérte tervei megvalósulását. Most, a kivitelezés befejezése előtti utolsó pillanatokban érez némi félelmet a városvezetésben az épületegyüttes fenntartásával kapcsolatban, de bízik benne, hogy jó programokkal és funkcióval életet lehet lehelni a terekbe. Véleménye szerint a leglényegesebb, hogy sikerült ezt az építészettörténeti értéket megmenteni, s ha az állaga nem romlik tovább, már akkor megtették, amit lehetett.
Hozzáteszem, annál jóval többet.
