Németországban sajátos a helyzet, a kulturális ügyek nem a szövetségi állam, hanem az egyes tartományok hatáskörébe tartoznak – szövetségi (országos) szinten műemléki hatóság nincs. Létezik, ahogy Magyarországon is olyan nemzetközi alapokról induló, de nemzeti civil szervezet, amely országosan tevékenykedik, mint az ICOMOS Német Nemzeti Bizottság (ICOMOS Deutsches Nationalkomitee e. V.), s kiemelkedő tevékenységet folytat az 1985-ben alapított, magánjogi intézmény, a Német Műemlékvédelmi Alapítvány (Deutsche Stiftung Denkmalschutz, rövidítve DSD). Ez utóbbi kétszázezer támogatójával és több mint hétezerötszáz pénzügyileg támogatott projekttel, saját tulajdonba átvett műemlékekkel és nem utolsósorban széles körben kifejtett PR tevékenységgel rengeteget tesz a műemlékvédelemért. (Műemlékvédelem magánkézben, Országút 2023/92. szám)

Nem véletlen, hogy mostanában a DSD megkongatta a vészharangot, ugyanis a klímaváltozástól a magánérdek kíméletlen érvényesítésén, a nemtörődömségen át a politikai támogatás gyengüléséig egyre több a megsemmisült veszélyeztetett műemlék.

Mindennek mementójaként s figyelemfelkeltésként adták közre A műemlékvédelem fekete könyve – elveszett történelem jegyzéke 2023/24 (Das Schwarzbuch der Denkmalpflege – Ein Verzeichnis verlorener Geschichte 2023/24) című összefoglaló kötetet.

A DSD kiadványában a 2023-ban és 2024-ben elszenvedett veszteségeket gyűjtötte össze. A Fekete könyv utal arra, hogy – német precizitás ide vagy oda – a veszteségek nem adhatók meg pontos számszerűséggel, csupán a kirívó példákat lehet dokumentálni. A német Szövetségi Statisztikai Hivatal csak becslést tud nyújtani, eszerint Németországban körülbelül egymillió műemlék van, amelynek hatvanhárom százaléka épület, épületegyüttes, történeti kert, harminchét százaléka régészeti emlék. A német épületállomány három százaléka élvez műemléki védettséget – viszont éppen ez a három százalék az, amelyre különösen az energetikai lobby – hol az energiatakarékosságra, hol a klímaváltozásra hivatkozva – szinte vadászik: előfordul, hogy a felismerhetetlenségig bebugyolálják szigetelőanyagokkal, vagy éppen a magastetőket akarják ormótlan napelemekkel lefedni.

Az egykorvolt Kohlenkirche azaz széntemplom
Képforrás: Den man tau, CC BY-SA 4.0 <https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0>, via Wikimedia Commons

 
Jogi szempontból a műemléki védettség korántsem jelent teljes védelmet, sokkal inkább eljárásjogi, fenntartási kérdéseket fogalmaz meg, amelynek során a változtatási szándék anyagi jogszerűségét vizsgálják. A Fekete könyvből vett idézet szerint: „A bontási lobbi érvei mindenütt hasonlók (…): helyhiány, hiányzó akadálymentesség, rossz hőszigetelés, elavult alaprajzok, elromlott fűtések. Ilyen okokból tömegesen kerültek parasztházak, vendéglők, közigazgatási épületek és iskolák helyére kétes értékű kommersz épületek.” Valamennyi épülettípusra találunk példát. Radegast faluban (Sachsen-Anhalt tartomány) a XVIII. századi Prinz von Anhalt vendéglőt, miután 2004 óta üresen állt, majd végre új tulajdonosra és ígéretes üzemeltetőre talált, az építési hatóság (!) állítólagos veszélyhelyzet miatt – afféle vak ijedtségi reakcióval – 2024-ben lebontatta.

Kielben (Schleswig-Holstein tartomány fővárosa) a múlt század ötvenes éveiből származó, épületszárnyakkal körülvett tágas központi zöldterület köré szervezett iskolát bontottak le, botrányos módon a nyilvánosság elől elzárt szakvélemény alapján.

Hogy éppen a tulajdonos önkormányzat járt elöl rossz példával, különösen fájdalmas.

Pedig éppen manapság, amikor egyre több szó esik a fenntartható fejlődés elvéről, figyelni kellene arra, hogy a műemlék épületek építőanyagaiban, illetve az épületek szerkezetében rejlő „szürke energia” megőrzése pontosan ennek a célnak felel meg.

A műemlékeket tehát nem bontani, hanem felújítani kellene.

Ehhez komoly segítséget nyújthat a szövetségi, tartományi és önkormányzati közös finanszírozású városépítés-támogatási program (Städtebauförderung), amely csak idén több mint kétmilliárd euró összeget biztosít az urbanisztikai léptékű rehabilitációra.

Vannak persze olyan esetek is, amikor a tulajdonos, tette jogtalanságának biztos tudatában, engedély nélkül bontja le a műemlék épületet – a Fekete könyv szerint akadt, aki egyenesen büszkélkedett azzal, hogy három (!), tulajdonában lévő műemléki épületet bontott le. Ezért ugyan százötvenezer eurós büntetést kapott, ugyanakkor számos „követője” arra spekulál, hogy az érintett telken új, nagyobb profitot biztosító házat építhet. Lehet, hogy megéri a büntetés?!

A Fekete könyv dokumentálta Erlangen XIX. századi, a maga idejében korszerű elveken alapuló pszichiátriai klinikájának részbeni lebontását. Az épületben folyt a nácik szégyenletes „eutanáziaprogram”-jának lebonyolítása – itt a kegyelet hiánya egyesül az építészeti veszteséggel. Az ipari műemlékek is súlyos kárt szenvedtek az alsó-szászországi Stadthagenben 1902 és 1905 között épült, szecessziós tornya és templomhajóra emlékeztető csarnoka révén Kohlenkirchének (széntemplom) nevezett bányászati műemlék lebontásával. Arra is utal a Fekete könyv, amit tudunk jól, a közvélemény általában az ipari épületeket nem tartja vonzónak, nem jelentenek számára értéket, itt viszont a helyi lakosság kifejezetten esztétikai értéknek ítélte, és sajnálta, de megakadályozni nem tudta pusztulását.

A Theodor-Heuss-híd Düsseldorfban még áll
Képforrás: Wikimedia Commons

 
 
Kétes értékű szerepe van a német államvasútnak (Deutsche Bahn AG) is a műemlékvédelemben. Számos állomásépület a megszüntetett szárnyvonalakon egyszerűen szétesett, máshol történelmi értékű hidakat bontottak le. Legyünk igazságosak: az utóbbi években némi javulás mutatkozik, a vasút nagyobb érzékenységet mutat saját épületállományának felújítása során.

A még le nem bontott, de veszélyeztetett infrastrukturális műemlékek listáján egy olyan objektum is szerepel, mint az 1957-ben Fritz Leonhard neves építőmérnök tervei alapján épült düsseldorfi Theodor-Heuss-Brücke, amely szerkezetével műszaki innováció, egyúttal pedig a városkép markáns eleme is.

S hogy ne csak veszteségeket mutasson a kötet, néhány, utolsó pillanatban megmentett műemlékről is szól. Ilyen a XV. században megkezdett és a XIX. századig folyamatosan tovább épített, alakított Satzkorn-kastély Brandenburg tartományban.

Említettem a műemlékvédelem politikai támogatásának gyengülését, holott idén ötven éve, hogy az Európa Tanács 1975-ben meghirdette az Európai Építészeti Örökség Évét, amely Jövőt a múltunknak mottójával átütő, szinte viharos sikert aratott. Talán – legalábbis Németországban – a nyilvánosságban komoly visszhangra talált Fekete könyv is hozzájárulhat a műemlékvédelem ismét erősebb, a fenntarthatóság és a klímavédelem szempontjait is figyelembe vevő támogatásához.

 

Nyitókép: Erlangen XIX. századi pszichiátriája
Képforrás: Peter Schabe/Deutsche Stiftung Denkmalschutz