Időről időre szóba kerül, s néhány éve komolyan felmerült a zsámbéki templomrom és a mellette feltárt kolostor fejlesztésének lehetősége, 2020 végén erről kormányrendelet is született. A mai műemlékes szótár szerint egy „rom fejlesztése” egyenlő a teljes rekonstrukció igényével. Arra keresem a választ, hogy a hosszú generációk óta ismert karakteres templomrom esetében elképzelhető-e középkori romvárainkhoz hasonlatos, mostanában divatos kiegészítés.

A kezdetek kezdete óta igaz: a műemlékvédelem is olyan, mint a háború, három dolog kell hozzá: pénz, pénz, pénz.

Ugyanis, ha forráshiány van, előbb-utóbb összedől a rossz állapotú műemlék épület. Ám ha túl sok a pénz, akkor esélyes, hogy a felismerhetetlenségig átépítik a megmaradt falakat, ahogy ez előfordult a XIX. század második felében Európa-szerte és hazánkban is.

Azonban ne higgyük, hogy az akkori purista rekonstrukciók teljes egyetértéssel találkoztak. A művészettörténész, műemlék-topográfus Divald Kornél (1872–1931) az alábbi markáns ellenvéleményt fogalmazza meg 1927-ben: „Történelmi viszontagságainknál is többet pusztított el művészetünk emlékeiből a múlt század második felében a tájékozatlanság és a tudákosság, amely a »stílszerű helyreállítás« jelszavával megmaradt emlékeink jó részét forgatta ki eredeti alakjából.” (Magyarország művészeti emlékei, Budapest, 1927, 4.)

Csaknem száz esztendővel később, ma is leírhatnánk ezeket a szavakat, hiszen annyira áthallásos a fenti megállapítás. Amikor a világtendencia a műemléki rekonstrukció felé mutat, azt csak a pénzhiány gátolhatja meg.

A templomrom északkeleti irányból

A zsámbéki templomrom esetében különösen érdemes az épület vázlatos történetét és a műemlékvédelemben elfoglalt helyét ismertetve mérlegre tenni, mit nyernénk, illetve mit veszítenénk, ha megvalósulna a zsámbéki templomrom teljes kiegészítése.

Mesélő kövek

A rendkívül hézagos építéstörténet első fejezete a XI. századba repít vissza. A régészeti feltárásoknak köszönhetően bizonyos, hogy a premontreiek Keresztelő Szent János prépostsági temploma előzményeként egy 1050 körül épült egyhajós kőtemplomocska állt nagyjából a mai templomrom főhajójának közepén.

Amikor III. Béla király 1184-ben feleségül vette a megözvegyült Capet Margit francia királyi hercegnőt, népes francia udvartartás érkezett vele, s több francia nemzetség telepedett le Magyarországon. Zsámbék a XII. század végén a francia származású Aynard lovag birtokába került, a későbbiekben az ő leszármazottai váltak a terület tulajdonosaivá.

Az egykori templom és a kolostor alapfalai

Valószínűleg 1220 körül kezdték meg a premontrei prépostsági templom építését, a munkálatok 1258-ban fejeződtek be. Ebből az évből származik az az oklevél, mely szerint az Aynard nemzetséghez tartozó Smaragd comes (ispán) a premontreieknek adományozta a birtokot. Ez magába foglalta a templomot és a kolostort is. Tehát minden bizonnyal még a tatárjárás előtt felépült a háromhajós, kéttornyos, bazilikális szerkezetű templom, mely a kései romanika stílusában fogant, de gótikus stílusjegyek – rózsaablak, csúcsíves, bélletes kapuzat – is megmutatkoznak már rajta, s a legközelebbi építészettörténeti rokonságot a jáki és a lébényi templommal mutat. A nyugati oldal sziluettje szinte a mai napig megegyezik a XIII. századival, annak ellenére, hogy Mátyás király idején, 1475-ben a pálosok tulajdona lett, akik némileg átépítették.

A török időben Zsámbék végvári szerepet töltött be, egy XVI. század végi magyar ostrom során dőlt romba első ízben a templom és a kolostor, utóbbit azonban a források szerint még a XVII. század elején is lakták. A török kort követően, a barokk idején a templomot megerősítették, használták is egy évtizedig, de az 1763-as esztergomi földrengés megrongálta az épületet: leomlott a teljes északi fal és az északi mellékhajó, majd a templom hosszú időre gazdátlanná vált, a környező épületek tulajdonosai a templom és a kolostor köveit, alkotóelemeit elhordták, házaikba beépítették.

A műemléki helyreállítások korszakai

Az üresen és romosan álló templom százhúsz év alatt végveszélybe került. Csak a Műemlékek Országos Bizottságának (MOB) 1881-es létrehozását követően került sor állagmegóvásra, amikor a fiatal építész, Möller István 1889-ben megkezdte a templomrom megerősítését. A történelmi hitelesség kedvéért meg kell említeni, hogy Möller eszménye a teljes kiegészítés volt, de kellő anyagi forrás hiányában csak megerősítésre futotta.

A korban elterjedt purista visszaépítésekhez képest azonban korszerű volt az az elgondolás, hogy a meglévő, eredeti maradványokat megtartva és azokat felhasználva akarta rekonstruálni az elemi csapást szenvedett épületet.

Így tehát olcsóbb téglát használt a pótlásokhoz, statikai megerősítésekhez, nem is sejtve, hogy ezért a megoldásért évtizedekkel később a korszerű műemlékvédelem előfutára lesz, az az építész, aki már háromnegyed évszázaddal a Velencei Charta megszületése előtt megkülönböztette a romok kiegészítésére használt anyagokat az eredetiektől.

A XX. század folyamán aztán több ízben meg kellett erősíteni a templomromot stabilitásának megőrzése érdekében, az 1934-es ásatások során a kolostor kiterjedésére is fény derült. A kiegészítések során további anyagokkal – fém, beton és újabb tégla – egészítették ki a romemlék maradványait.

Az épületet 1958-ban műemlékké nyilvánították, hangsúlyozva, hogy a Möller-féle kiegészítésekkel együtt. Genthon István művészettörténész így ír róla az addigi legteljesebb országos kistopográfiában: „Templomrom, homlokzata és két tornya román, belseje gótikus. Homlokzatának kiszökő kapuzata tompa csúcsíves, felette rózsaablak. Belseje háromhajós, a középhajó a nyolcszög három oldalával zárul, a mellékhajók szentélyei félkörívesek. A jobb oldali apszis teljes épségben maradt meg. A hajókat elválasztó oszlopokból finom csúcsívek nyúlnak fel, melyek a templom hajdani terméskő födémét hordták. A főhajó egyik oszlopfője összenőtt nyakú madarakat ábrázol. Több helyen falfestmények csekély nyoma látható. A premontrei rend építtette a XIII. század első felében. Valószínűleg 1288 előtt készült el. 1475-től a pálosok birtokolták. Az 1541-ben elpusztult templomot 1754-ben helyreállították, de az 1763-as földrengés újból megrongálta. Jankovich Miklós még ministrált benne. 1889 óta Möller István restaurálta a Műemlékek Országos Bizottsága részéről.” (Genthon István: Magyarország művészeti emlékei sorozat, 1959. 1. kötet, 441–442.)

Visszaépítsük, vagy romként konzerváljuk?

Ezen a ponton meg kell állnunk egy pillanatra, és elgondolkodni azon, létezhet-e olyan teljes rekonstrukció, mely a Möller-féle téglakiegészítéseket is megmutatná a maguk egészében?

Hiszen a téglaelemek mára már eggyé váltak a több száz éves kőszerkezetekkel, a műemlék részeként tekintünk rájuk. A százharminc éves téglaszerkezet a XIX. század végén született műemléki konzerválás és állagvédelem legjellegzetesebb mementója.

A rekonstrukció mellett érvelők a romemlék fenntarthatatlanságát említik, és úgy gondolják, ha már pénzt költünk a fennmaradására, hosszabb távon a teljes kiegészítés szolgálja jobban az épület érdekeit, mert a romhoz az állagmegóvás érdekében negyven-ötven évente hozzá kell nyúlni. Ha pedig létrehozunk egy fedett teret, akkor szakrális térként is működhet a templom.

A rekonstrukciót ellenzők erre mondhatják, hogy egy fedett műemlék is folyamatos karbantartást igényel, egy romemlék ebben nem különbözik sokban tőle, csupán a technológia más. Továbbá arra is van példa, hogy egy romtemplom szakrális helyként funkcionál. Gondoljunk csak Tolnában a cikói templomromra.

Véleményem szerint ezúttal az igazság, ha nem is hajszálpontosan középen, a két felfogás között van. Tény, hogy a zsámbéki templomrom a korszakokon átívelő magyarországi műemlékvédelem szimbóluma, melynek elemei megtartásra érdemesek. A rom ma ismert és dokumentált sziluettje úgy hozzánőtt az elmúlt másfél évszázad műemléki gondolkodásához, mindennapi látványához, hogy nagymértékű megváltoztatása a teljes romemlék devalválódásával járna. Tudjuk, hogy Möller István ragaszkodott a korszakra jellemző rekonstrukciókhoz, de azóta a műemléki elvek igen sokat változtak. S amikor napjainkban újra ott tartunk, hogy akkor is rekonstruálunk, amikor nem kellene, akkor a zsámbéki templomrom romként konzerválása volna a kívánatos. Egyúttal az is biztos, hogy a még nagyobb állagromlás elkerülése érdekében a közeljövőben elengedhetetlen az újabb beavatkozás, ám a kortárs kiegészítésnek a korábbihoz kell illeszkednie.

S legyen műemléki minimum, hogy az újabb kiegészítés csakis a Möller István megoldásához méltó minőségben fogadható el!

A Möller-féle téglakiegészítések megőrzésén kívül a kolostorépület kiterjedésének további hangsúlyozása fontos, akárcsak a templomrom padozatában a XI. századi előzménytemplom kubatúrájának ábrázolása.

A bevezetőben említett „műemléki paradoxon” éppen abban áll, hogy szemünk automatikusan kiegészíti a hiányzó részeket, a rózsaablak mérműveit, a leomlott északi hajót, az északi toronysisakot és a hiányzó boltozatokat is. Ezek az elemek a hiányukkal vannak jelen. A kiegészítés sokkal inkább veszélybe sodorná a zsámbéki templomrom integritását, mint a meglévő sziluett konzerválása.

Nem lenne jó növelni azon „középkori vasbetonnal” újraépített műemlékeink sorát, amelyekben az elemek túlnyomó része nem régebbi háromévesnél, hiszen ez még a műemlékvédelem legmegengedőbb felfogásával is nehezen egyeztethető össze. Ahogy a skanzen versus in situ-megőrzés vitájában jó érv, hogy a „hangulat nem szállítható”, s ezért a mérleg az in situ-megőrzés javára billen, úgy tudni kell, az újonnan épített „műemlék” sohasem fogja hordozni az időtávlatot, az épület valóságos történetét.

A zsámbéki templomrom ebben a formájában sokkal inkább különleges érték, mint teljes kiegészítését követően lenne. Az állagvédelem során a karakteres sziluett eltűnésével a történelmi múlt, a műemlékvédelem kerülne veszélybe.

A szerző építész, műmlékvédelmi szakmérnök

Nyitókép: Möller István téglakiegészítése a zsámbéki romtemplomon Fotók: A szerző felvételei