A másfél évszázados magyar műemlékvédelem a kezdetektől fogva vonzódott a várakhoz és várromokhoz, ami nem meglepő, hiszen a XIX. század derekán is ezek az épületmaradványok hordozták sűrített módon magukban Magyarország legfontosabb történelmi epizódjait. A várak iránti rajongásában még műemlékes alapító atyáinkat – a bencés szerzetes Rómer Flóris művészettörténész-régészt, a váradi püspök Ipolyi Arnold művészettörténész-régészt és Henszlmann Imre építész-művészettörténeti írót – is jó két évtizeddel megelőzte a költő Kölcsey Ferenc. Ha ma egy várromra felkapaszkodunk, óhatatlanul a fülünkbe csengenek a Himnusz és a Huszt költőjének halhatatlan sorai: Vár állott, most kőhalom… illetve Bús düledékeiden Husztnak romvára megállék…
A mai magyar műemlékvédelem romjain a várak továbbra is mágnesként vonzzák az érdeklődést. Nem csoda, hiszen a leglátványosabbak bámulatos környezetben helyezkednek el, nagyszerű családi programokat kínálva az ország számos pontján és az év minden szakaszában. A turisztikai szakemberek pedig gyorsan megsejtették a nagy lehetőséget: a leggazdaságosabb, legtöbb hasznot hajtó műemlékek a történelmi háttérrel rendelkező várak. Ez vezetett ahhoz a mai gyakorlathoz, hogy kortól, történelmi időtől, építészeti tartalomtól, megmaradt állapottól függetlenül egyre gyakrabban próbálják a „fejlesztők” a várakat egy kaptafára felfűzött elv szerint minél jobban kiegészíteni. Így lassan, némileg a világtendenciákhoz is igazodva, sok száz éves történettel rendelkező műemlékeink turisztikai célpontokká degradálódnak.
Számos érv és ellenérv ütközik a visszaépítések terén, a legnagyobb nehézség mindig az, hogy miként lehetséges úgy megőrizni és bemutatni középkori emlékeket, hogy élvezhető legyen a szélesebb nagyközönség számára, ugyanakkor a műemlékvédelem megalapozott szabályainak és a régészeti, művészettörténeti, építészeti tudományos elveknek is megfeleljen. Az egyensúly nehezen elképzelhető, de nem elképzelhetetlen. Egyes esetekben nem ellenezhető bizonyos mértékű visszaépítés, hiszen senki nem élt romokban korábban sem, de figyelembe kell venni, hogy a romok több száz éves romantikája elvész, ha a visszaépítés maga alá temeti a történelmi múltat.
Szép példája a várromvédelemnek Csesznek vára a Bakonyban. Ahogy a hegytetőn meredező épületmaradvány a maga festőiségével kitárulkozik a szomszédos Bakonyoszlop főutcája vagy a Veszprémet Győrrel összekötő út felől, szinte borzongató belegondolni, nagyjából ezt a sziluettet láthatták eleink is a XIX. század közepén.
Az elmúlt ötven év óvatos kiegészítései nem jártak együtt a történelmi rétegek eltakarásával, elpusztításával. A várhoz csatlakozó modern fogadóépület diszkrét eleganciával húzódik meg a bejárat mellett. A vár látványát nem zavarja, ellenben otthont ad a tudományos kutatás eredményeit bemutató kiállításnak.
Rácz Miklós építész-régész A cseszneki vár építéstörténete – Épületrégészet és számítógépes modellezés (Martin Opitz, 2017) című könyve segít felderíteni a vár építési periódusainak legfontosabb fejezeteit.
Irány a felsővár, s óhatatlanul eljátszunk a gondolattal, vajon melyik szakaszok épültek a tatárjárást követően, az Árpád-kor végén, melyik épületrészek kötődnek a Zsigmond-korhoz, és melyek a későbbi kiépítés eredményei. A vár a XV. században, a Garai család idején élte fénykorát, akkortájt nyerte el gótikus lovagvár formáját.
A törökök ellen vívott csatákban végvári pozícióba kerülő épületen egyre több lett a védelmi funkciókat szolgáló megerősítés.
A vár utolsó jelentős építési periódusa a XVIII. század közepén zárult le, amikor már Esterházy-birtokként várkastély szerepét töltötte be.
Feld István régész féltőn óvó szavakkal bocsátotta útjára Rácz Miklós kötetét: „Annak tudatában, hogy egyre szélesebb körben terjednek a csupán az egykori látvány felidézését szolgáló, sokszor csak a fantáziára támaszkodó, ismeretterjesztő célú digitális rekonstrukciók (…) Csak remélhető, hogy az itt közzétett rekonstrukciós rajzok nem szolgálnak majd egykor egy teljes kiépítés hivatkozási alapjaként.”
A fenti gondolat nagyon fontos, hiszen, ha egy várnak van egy jó rekonstrukciós ábrázolása, akkor már szinte okafogyottá válik a sok milliárdot felemésztő fizikai kiépítés. A mai modern technológia az idődimenzió megnyitásával már nem is 3, hanem 4D-ben teszi élvezhetővé a várak történetét. S nincs is annál kiábrándítóbb, mint a fantáziának semmilyen teret nem hagyó kiépített vár, mely nem más, mint egy hamis makett, ahol a további kutatható falszöveteket végérvényesen elzárják a „középkori” vasbetonszerkezetek. S nem marad más, mint a felépített álműemlék a valódi műemlék romvár helyén.
A romoknak is megvan a maguk romantikája. Cseszneken ma még ez jól érzékelhető. Aurája, tapintható történelmi kontinuitása van, megőrizve romvoltát sikerült modernizálni. S az egykorvolt vár üzeneteket hordoz az Árpád-korból, az Anjouk és Zsigmond király világából, a török időkből és az azt követő évszázadokból, sőt már a XX. századi műemléki kiegészítéseknek is van műemléki értékük, ahogy a korábbi koroktól finoman megkülönbözteti magát.
Érdemes lenne ezzel a példaértékű hozzáállással közelíteni jelenkori várfelújításainkhoz, hogy ne akarjuk újrafogalmazni a Himnusz sorát: Most újra vár a kőhalom.◼
A szerző építész, műemlékvédelmi szakmérnök
Borítókép: A cseszneki vár madártávlatból
