A figyelmes olvasó számára a boldogmondásokból mintha Jézus arcképe rajzolódnék ki. Ő az, akinek nincs hová lehajtania fejét, szelíd, tisztaszívű, békességszerző, ő az, aki Istenért szenved. A boldogmondások felszólítanak bennünket arra, hogy azonosuljunk Krisztussal.

Az első tanítványok bizalommal fogadták Jézus meghívását, odahagyva biztos megélhetésüket, mindenüket, követték őt. Ha Jézus ma jelenne meg közöttünk, ma szólítana meg, vajon volna-e bátorságunk tanítványává szegődni? A kereszténység kockázatvállalás, elköteleződés; többé már nem élhetek önmagamnak.

Nem az a kérdés, mit tanít a másik, hanem hogy mindannyian közelebb kerülünk-e hitünk forrásához? Közösség csak elfogadás által jöhet létre. A keresztények feladata a tanúságtétel: jelenlétünkkel, életünkkel közelebb hozni egymáshoz embereket, családokat, nemzeteket.

Szent János és a többi apostol az élet Igéjét hirdette, amely az Atyánál volt, és megjelent közöttünk. Keresztelő János őrá mutatott a Jordán partján, aki majd önmagát feláldozva szerez szabadulást. Ő az Isten Báránya, a szeretett Fiú, akiben az Atyának kedve telik.

Ha az év kezdetén Isten felé indulunk, itt és most meg kell tennünk másra át nem ruházható feladatainkat. Ahhoz, hogy megváltozzon körülöttem a világ, először magamnak kell átalakulnom. Haragosaimmal ki kell békülnöm, bocsánatot kell kérnem mindazoktól, akiket megbántottam.

Isten a Betlehemben született Jézusban elfogadja, fölemeli az embert. Nincs karácsony Krisztus nélkül. Nincs karácsony a betlehemi születés nélkül. Nincs karácsony emberség nélkül, amelynek nem ember a teremtője, hanem maga a végtelen Isten.

A karácsonyi történet, a kereszténység üzenete kiállta kétezer év próbáját. Jézusnak meg kellett születnie, hogy közösséget vállalhasson velünk; hogy benne megtapasztalhassuk Isten jóságát és emberszeretetét. Aki egyszer Jézussal találkozott, nem járhat többé megszokott útján.

Világunkon úrrá lett a szorongás. Nem érezzük magunkat biztonságban. Jézus azt akarja, hogy félelem nélkül kövessük őt, s békességben éljünk. Ne akarjunk legyőzni senkit. Győzzük le önmagunkat. Az adventi hajnalok sötétségén lassan úrrá lesz a világosság.

Kínzó kérdéseink, teljesség iránti vágyunk időtlenek. Választ várunk, pedig már megkaptuk azt a Názáreti Jézusban, aki vállalta emberségünket, és végigjárta értünk az emberi élet minden szenvedését. Vajon akarjuk-e Őt követni, vagy csillogóbb ígéretek felé tekintünk?

Az ünnep lényege a találkozás, annak megtapasztalása, hogy nem vagyok egyedül. Ha nem zárkózunk be önmagunkba, ha meghalljuk a segítségre szorulók kiáltását, észrevesszük a szükséget szenvedő embereket, képesek lehetünk megváltoztatni az életünket.

Szeretnénk, ha itt és most minden azonnal megtörténne, az ünnepet azonban „ki kell böjtölni”. A sötétségben felragyog a fényesség; az Úr ismét eljön, hogy megajándékozzon bennünket önmagával, s hogy magunk is ajándékká váljunk a körülöttünk élők számára.

Amikor a tömeg királlyá akarná tenni, eltűnik előlük. Virágvasárnap azonban elfogadja a pálmaágakat, a köszöntő éneket. Ám nyíltan csak Pilátus foglyaként, a kereszt árnyékában mondja királynak magát, akinek országa nem e világból való. Követőinek nap mint nap föl kell venniük keresztjüket.