Heteken keresztül készültünk a húsvét méltó megünneplésére. Majd a húsvéti öröm töltötte be templomainkat és sok hívő lelkét. Pünkösd fényes ünnepével lezárult, teljessé vált a húsvéti ünnepkör. Világossá válik a feladat, mennünk kell az egész világra, és
hirdetni, hogy nincs üdvösség senki másban, csak a Názáreti Jézusban.
Kiáradt a Lélek az apostolokra, kiárad ránk is. Küldetésünket csak a Lélek erejével tudjuk teljesíteni.
Hogy mi az üdvösség, hogy mi a kegyelem: olyan fogalmak, amelyek az emberek többsége számára talán nem is léteznek. Az nem kérdés, hogy mindenki élni szeretne, sőt, jól szeretne élni. Boldog szeretne lenni. De hol a boldogság mostanában?
A hal az ókeresztény kor óta az Üdvözítő jelképe (a szerző fotói)
Akárhogy változik és fejlődik is a világ, valami nem változott és nem változik: születünk és meghalunk. Közben pedig ott van az idő, kinek ennyi, kinek annyi. És nem változik az égető kérdés sem: mindez miért? Mi az, hogy élet? Szeretetre vágyik mindenki. Szeretném, ha szeretnének! – mondja Ady sokak kimondatlan vágyakozását.
De mi az, hogy szeretet? Ahogy nem egyszerű választ adni arra a kérdésre, hogy mi az élet, ugyanúgy a szeretetet is nehéz meghatározni. Vonzalom? Elfogadás? Szívet-lelket melengető érzés?
Amikor Jézus a tanítványaihoz beszél, az Istenről beszél. Az akkori tanítványok benne éltek abban a hagyományban, amelytől nem volt idegen az Isten fogalma.
Az Isten, aki a világot teremtette, aki kivezette a népet a fogságból, átvezette a pusztaság labirintusán,
és bevezette arra a földre, amelyet megígért nekik.
Törvényt adott az Úr a népnek. Természetes volt Jézus kortársai számára, hogy el kell beszélni a jövendő nemzedéknek az Úr nagy tetteit.
Manapság olyan világban élünk, amelyből hiányzik a hagyományok tisztelete. Leginkább a mának élünk, múlt és gyökerek nélkül, és úgy élünk a mának, hogy nem gondolunk arra sem, hogy utánunk is jönnek még nemzedékek.
Hiányzik a hagyományok tisztelete
Ebben a mának élő világban nincs helye az Istennek. Fölösleges az Isten, zavaró tényező, ki kell iktatni még a gondolatát is. Sokan ismerik a XIX. század végi filozófus, Nietzsche kijelentését. Egyik írásában szerepel egy bolond ember, aki egy lámpással a kezében rohangál az utcán, és azt kiabálja: „Az Isten halott! És mi öltük meg őt.” – Ettől kezdve nincs, ami vagy aki értelmet adna az életnek.
Jól emlékezünk még azokra az évtizedekre, amelyekben hivatalos, kötelező ideológia volt az ateizmus, és a vallás kihalásával számoltak, miután megteremtik a szocializmust, majd a kommunizmust, amelyben mindenki egyenlő. Láttuk ennek a rendszernek hazugságát és bukását. De látjuk számtalan formában a továbbélését is. Kimondva vagy kimondatlanul nincs szükség az Istenre,
nincs szükség változatlan, örök értékekre. Úgy gondolják, hogy mindennek a mértéke maga az ember.
A fogyasztó, az egyre tökéletesebb eszközöket előállító ember.
A cél maga a fejlődés lesz, amely paradox módon kiszolgáltatottá teszi az embert. A fejlődéshez először az ember munkaerejére van szükség, majd a vásárlóerejére. Minél fejlettebbé válik a technológia, annál kevésbé lesz szükség a munkaerőre. De vásárlóerőre, fogyasztásra mindenképp szükség volna, különben nincs meg, amiből fejleszteni lehetne. Ördögi kör. Miért is élünk?
Egy fogyasztás-központú világban emberek sokasága válik fölöslegessé. Peremre szorulnak. Nem találják az életük értelmét. Az élet értelme valahol másutt van. Jézus új parancsa: szeressétek egymást! (Jn 13,34) A szeretet feltételezi a másik embert. Mindenki ösztönösen először magával törődik. Jézus azonban a szeretet mértékét, módját úgy fogalmazza meg, hogy úgy szeressük a másik embert, ahogy magunkat szeretjük. Ahogy kívánjuk, hogy velünk is bánjanak, úgy kell törődnünk másokkal is. (Mt 19,19)
Életünk végéig vitatkozhatnánk, van-e Isten vagy nincs. Meghaladja az emberi felfogóképességet.
A végtelent befogni véges eszközökkel, véges elmével nem lehet.
Évszázados vitája filozófusoknak és teológusoknak, vajon lehet-e bizonyítani Isten létezését. S ezzel párhuzamosan: vajon lehet-e bizonyítani azt, hogy Isten nincs?
Aki a világot teremtette, túl van a mi végességünkön
Felismerhető a teremtésből, hogy van Isten. De nem jut el szükségképpen minden ember erre a felismerésre. Mert az Isten túl van a mi végességünkön.
Többször idéztem már Géher István sorait:
hiszem-e Istent? erről alig írtam,
pedig velem él, amióta élek,
minden napom minden percében ott van,
de nem való, hogy róla úgy beszéljek,
mintha létezne, létét csak titokban
hihetem öntudatlan: „ő a lélek” –
nem a hitvallás használati tárgya…
előtte vallhatok csak, nemsokára.
Az Isten személyes valóság. Létezésemben szólít meg. Ő maga a szeretet. Nem önmagába zárkózó: akkor maga volna az önzés. Az önzés nem szeretet. Az Isten belső élete felfoghatatlan gazdagság, a szeretetnek áramlása, forrása minden közösségnek a teremtett világban. Atya, Fiú és Szentlélek: hármas egység. Ugyanaz a valóság –
az emberi szavak nem tudják kifejezni a lényegét,
bármennyire próbálkozunk is. Jézus beszél arról, hogy ő egy az Atyával. Szól arról, hogy a Lélek elvezet majd minket a teljes igazságra.
Hármas egység, ugyanaz a valóság (Andrej Rubljov: Szentháromság)
Emberi korlátainkat elfogadva le kell borulnunk a végtelen Isten előtt, aki nem hűvös távolságban van tőlünk, hanem részesíteni akar bennünket az élet teljességéből. Titok ez, mélységes titok. A bölcs lángesze föl nem éri.
Nem kényszeríti ránk magát. Maga a létezés is titok. A hitnek szent titka.
Isten tud létezni az ember nélkül. Nekünk, nekem van szükségem arra, hogy feszültségekkel teli életünkben megsejtsük az élet forrását.
Szent Ágoston így mondja a Vallomásokban: „Magadnak teremtettél minket, s nyughatatlan a mi szívünk, míg benned meg nem nyugszik.”