Kicsoda ez az ember? Hogy jön ahhoz, hogy kioktasson bennünket? Ismerjük jól, tudjuk, honnan származik. Ismerjük az egész rokonságát… Te tanítasz minket? Honnan veszed a bátorságot? (Mk 6,1–6)
Ismerős a helyzet, mindannyian találkoztunk már vele. Ahelyett, hogy büszkék lennénk arra, aki közülünk felnőtt és híressé lett, inkább arra vagyunk hajlamosak, hogy elkezdjük lejáratni, keressük a hibáit, s széltében-hosszában elhíreszteljük: Ha te tudnád róla azt, amit én tudok, akkor nem is dicsérnéd annyira.
Jézusnak, aki vállalta a mi emberségünket, szembe kellett néznie mindazzal, amivel egy embernek szembe kell néznie.
Voltak kritikusai, voltak irigyei, akadtak, akik féltékenyek voltak rá. Micsoda tanítás ez? Honnan veszi a tudását?
Vajon mit is akar? Biztos hatalomvágy van benne. Előbb-utóbb a mi helyünket, a mi pozíciónkat fogja megcélozni. Meg kell tenni mindent, hogy megakadályozzuk. Le kell járatni a nyilvánosság előtt. Olyan kérdéseket kell föltenni neki, amire nem tud elfogadható választ adni. Okokat kell találni, hogy majd följelenthessük.
Jézus működését látva – most már távlatokból, nem közvetlen közelről – világos számunkra a kép. Kortársai először csak furcsa tanítót látnak benne, majd gyógyítót, csodadoktort, aki olyan dolgokat tesz, amelyek szokatlanok, érthetetlenek. Mégis: tanításának ereje van, szavának, jelenlétének kisugárzása.
Volnának és vannak ma nem is kevesen, akik Jézus aurájáról beszélnek. Energiamezőről, amely körülveszi őt. A közelébe kell kerülni, legalább a ruháját érinteni… Ez nem az, ami egy átlagos ember körül tapasztalható. Jézusban az Isten jelenléte válik valóságossá, megtapasztalhatóvá.
Kicsoda ő? – kérdik. Nem tudhatják, amit később az evangélisták, visszatekintve a történetre, megfogalmaznak. János így ír:
Benne élet volt. És az élet volt az emberek világossága. Őáltala lett minden: nélküle semmi sem lett, ami lett.
A názáreti zsinagógában Jézus hallgatóinak sejtelmük sincs erről. Csak azt látják, hogy valaki, aki közülük való, akinek a rokonságát is ismerik, akiről tudják, hogy az ács fia, szokatlan erővel és hatással tanít. Ösztönösen visszautasítják: éppen ő beszél nekünk? Honnan veszi, amit mond?
A Törvény a hívő zsidó számára szent
A történet azonban kiteljesedik. Jézus elhagyja Názáretet, végigjárja Galileát, Júdeát, szóba áll idegenekkel, mint a szamáriabeli asszony, nem törődik a hagyományokkal, a szokásokkal, az emberek azt gondolják róla, semmibe veszi a törvényt, ami pedig a hívő zsidó számára szent. Nem tartja meg a szombatot. A nyugalom napján, amely kötelező mindenki számára, munkát végez: gyógyít.
Nehezen fogják föl, hogy Jézus nem megsemmisíteni jött a törvényt, hanem beteljesíteni. Nehezen értik meg az új parancsolat lényegét: mi is az a szeretet, amiről Jézus beszél. Szeretni az Istent,
szeretni az embertársakat – de hogy még azokért is imádságra buzdít, akik gyűlölnek minket, ez már túl van mindazon, amit föl lehetne fogni.
Amikor pedig az élet kenyeréről beszél, arról, hogy önmagát adja a világ életéért, az már teljességgel elfogadhatatlan.
Amikor ott vannak a tanítványok Jézus körül, még nem sejtik, hogy új korszak kezdődött a világban. Még akkor sem, amikor az események felgyorsulnak, és a királyként üdvözölt Jézust Jeruzsálemben ítélőszék elé állítják. Reményeik szertefoszlását élik meg. Nem következik be az ország helyreállítása. Bár Pilátus, a helytartó nem talál Jézusban semmit, ami miatt elítélhetné, a főpapok, a főtanács mégis szabadulni akar tőle. Döbbenten tapasztalják, hogy itt a vég: gonosztevőként megfeszítik, lándzsával átdöfik az oldalát, hogy haláláról megbizonyosodjanak, majd sírba teszik. Jézus kimondja a kereszten: Beteljesedett. Ennek a kijelentésnek a lényegét nem fogja föl senki az ott állók közül. Csak azt látják, hogy vége. Elsötétül a világ.
Nem a mennydörgés, a felhőbe burkolózás Istenéről beszél
Ki ez az ember? – kérdik a názáreti zsinagógában. Ki ez a Jézus, akinek sírját üresen találják az asszonyok a harmadik nap hajnalán? Ki ez a Jézus, aki megjelenik a zárt ajtókon keresztül az utolsó vacsora termében összegyűlt tanácstalan, félő apostoloknak?
Békesség! – mondja. Ne féljetek, én vagyok…
Csak lassan nyílik meg a szemük. Most kezd világossá válni számukra, miről is beszélt Jézus, amikor az Isten Országát hirdette meg. Amikor
ilyen érthetetlen kijelentést tett: Fülöp, aki lát engem, látja az Atyát is.
Megtapasztalhatóvá teszi az emberek között az Isten valóságát. Nem a mennydörgés, villámlás, felhőbe burkolózás Istenéről beszél, akivel Mózes találkozott, s akit az írások alapján minden hívő zsidó ismer. Arról az Istenről beszél, aki emberközelben akar lenni. Aki nem akarja a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen.
Az ember minden gondjával-bajával az Isten jelenlétében élhet
Sokan félreértik a vallás lényegét. Nem előírások teljesítéséről van szó, hanem személyes kapcsolatról. Az Istent, aki fölötte áll mindeneknek, az ember megszólíthatja. Atyának nevezheti. Az ember minden gondjával-bajával az Isten jelenlétében élhet. Nem tudunk kívül kerülni az Isten valóságán, aki maga a teljesség. Ha nem egy magunk alkotta torz istenképpel próbálunk megbirkózni, hanem elfogadjuk Jézus tanítását, akkor
személyessé válik minden. Jézus emberségében az Isten jósága és emberszeretete kézzelfoghatóvá válik.
Megtapasztalhatjuk, hogy az Isten: maga a szeretet, aki velünk van, értünk van.
S ha nem akarjuk magunkat Isten fölé helyezni, akkor kinyílik számunkra a világ. A titkok nem szűnnek meg, de a személyes kapcsolatban feloldódnak. Értelmünkkel soha nem tudhatjuk felfogni a végtelent. De a személyes kapcsolatban értelmessé válik az élet. A másik emberben felismerhetjük a mindig vélünk élő Názáreti Jézust – akit a názáretiek nem akartak, nem tudtak elfogadni, megérteni. S az emberségen keresztül megsejthetjük az Isten végtelen titkát. Annak az Istennek a titkát, aki felül áll mindeneken. Aki maga a teljesség. Aki maga az élet.
