Menjetek, küldetéstek van

Jézus a tanítványokat nem magukban küldi az emberek közé. Kettesével küldi őket. (Mk 6,7–13) Világossá teszi ezzel, hogy

amit képviselnek, az nem magánügy. Nem az egyiké vagy a másiké. Ügy, közös ügy, amely létbe vágóan fontos. Hirdetni kell, együtt,

közösen – annak a nevében, aki küldte őket.

Jézus számít arra, hogy tanítványait nem fogadják mindenütt szívesen. Tudja, hogy lesznek, akik nem hallgatják meg őket. Ez az üzenet lényegén nem változtat. Nem biztatja őket Jézus arra, hogy legyenek türelemmel, és simuljanak bele abba a közegbe, ahol először nem akarják elfogadni őket. Jézus nem beilleszkedést kíván, hanem küldetést ad tanítványainak.

Érdemes elgondokodni azon, milyen felszereléssel küldi őket. Ne vigyenek magukkal semmit. Bízzák magukat bátran az ügyre: akik elfogadják őket, nem hagyják majd, hogy éhezzenek. Ne vigyenek se élelmet, se pénzt:

az üzenet, amivel Jézus küldi a tanítványokat, megkívánja a kockázatvállalást.

Nem arra biztatja őket, hogy rendezkedjenek be, telepedjenek le, hanem hogy menjenek, járják az utat. Legyen rajtuk saru, mert ez feltétlenül kell, rögös az út. De két ruhára már nincs szükség. Kell a vándorbot, mert útközben támaszra van szükség.

Kell a vándorbot (a szerző fotói)

Ilyenkor, nyáridőben, nemritkán felbolydulnak csoportok, közösségek. Ilyenkor szoktak dönteni az örömhír hirdetéséért felelős főpásztorok, kinek hová kell mennie. A hívek pedig sokszor értetlenkednek, elégedetlenkednek: miért kell elmennie éppen a mi papunknak, akit megszerettünk, aki közösséget szervezett, akivel jó volt együtt lenni.

Jézus a tanítványokat küldi. Nem arra biztatja őket, hogy telepedjenek le, hanem arra, hogy függetlenül, szabadon, vándorbottal a kezükben,

szabadon minden fölösleges tehertől, menjenek, és hirdessék az új világrendet,

amely Jézussal megkezdődött az emberek között. Hirdessék azt a békességet, amit ez a világ megadni nem képes.

Jézus nevében kell vállalni a küldetést. Jézus tanítványai nem magukat hirdetik, hanem az Isten országát. Jézus nevében gyógyítanak, tisztítanak, hirdetik az élet igéit.

Újmisés áldás – a főpásztorok kijelölik a fiatal papok munkaterületét

 

Ezekben a nyári hetekben, amikor a főpásztorok kijelölik a fiatal papok számára a munkaterületet, amikor az időseknek köszönetet mondanak a hűséges szolgálatért, amikor átrendezik a szolgálati területeket, jó volna, ha elgondolkodnánk: vajon a mi közösségeinkből, a mi községünkből,

a mi egyházközségünkből mikor volt vállalkozó szellemű fiatal, aki meghallotta volna Jézus hívó és küldő szavát?

Igényeljük, hogy éljenek a templomaink, de mi magunk vajon éltetjük-e? Sokan, akik magukat vallásosnak mondják, úgy tekintenek a templomokra, mint valamiféle szolgáltató üzemekre, ahol igényeik szerint megkapják, amire éppen szükségük van. Sokan egymás számára idegenként ülnek éveken keresztül ugyanabban a templomi padban. A béke jeléül kezet is fognak egymással, de azon túl idegenek maradnak. Még egymás nevét sem tudják.

Jézus nem azért küldi a tanítványait, hogy vándor árusokként végigjárják a városokat, és időről időre valamiféle szellemi-lelki portékát kínáljanak, ami iránt van is meg nincs is kereslet.

Jézus azért küldi a tanítványokat az emberek közé, hogy megváltoztassák az életüket, hogy testvérként tudjanak egymás mellett és egymásért élni,

egymásra tekinteni. Mert elközelgett az Isten országa.

Ez a küldetés ma is él. Jézus elhív embereket, majd küldi őket. Elhívja, hogy a közelében legyenek és megismerhessék az evangélium örömhírét. És küldi őket, hogy menjenek az emberek közé, akik olyanok, mint a pásztor nélküli juhok. Menjenek az emberek közé a békesség üzenetével. Az élet jó hírével, evangéliumával.

Képesek vagyunk átalakítani a világot

Úgy gondolják sokan, nincs szüksége már ennek a világnak a jézusi tanításra. Megváltoztak a körülmények. Hatalmasat fejlődött a világ, a társadalom. Képesek vagyunk már arra, hogy átalakítsuk a világot. Meg is próbáljuk, a legkülönfélébb módokon. Kiirtjuk az erdőket,

fölszabdaljuk utakkal a földeket, beépítjük a tavak partjait, szabályozzuk a folyókat, erőműveket építünk, s közben kiszolgáltatottá tesszük magunkat.

Nem kell több, csak annyi, hogy néhány órára ne legyen a lakásunkban áram, máris úgy érezzük, hogy lehetetlenné válik az élet. Nincs internet, a toronyházban megállnak a felvonók, a konyhákban nem működnek a sütők, kiolvadnak a hűtőládák… Megáll az élet.

A jézusi tanítás, amellyel az Úr a tanítványait küldi az emberek közé, az emberibb életről szól. Az igazi szabadságról. Arról, hogy tudjunk különbséget tenni lényeges és lényegtelen között. Arról, hogy tudjuk megbecsülni az életet, amit ajándékba kaptunk. Arról szól, hogy testvér minden ember.

Abban a világban, amelyben élünk, mondjuk ki bátran, a pénz az úr. Nem a testvériség. Ami pénzben kifejezhető, annak van értéke. S közben nem tudunk mit kezdeni azzal, amit úgy hívunk, hogy élet. Nem létezik számunkra a testvériség. A szolidaritás.

Magunknak akarunk élni. S közben belebetegszünk az önzésünkbe.

Jézus tanítványait gyógyítani küldi az emberek közé. Az evangélium nem beszéli el részletesen, hogy mit tettek ezek a tanítványok. Csupán annyit mond, hogy sok ördögöt kiűztek, és olajjal megkenve sok beteget meggyógyítottak. Nem magukat csodáltatták, hanem Jézus küldetésében jártak. Ahol jelen van a jézusi örömhír, az evangélium, ott nincs helye semmiféle gonosznak és tisztátalannak. Ott megtapasztalhatóvá válik, hogy az Isten országa közöttünk van. Ott meg kell változnia e világ földhözragadt életének. Ott érezhetővé válik, hogy „velünk az Isten!”