A kenyér… A legegyszerűbb és a legfontosabb táplálék. Sok különálló gabonaszemet őrölnek lisztté, a lisztből készül a kenyértészta, amely, miután megsütötték, az asztalra kerül. A kenyér hozzátartozik az élethez. Meg kell küzdeni érte. Arcunk verejtékével esszük a kenyeret:

számtalan ember munkája testesül meg benne, amíg a család asztalára kerül.

Szántani, vetni kell, majd aratni, csépelni, őrölni, sütni, szállítani… A kenyér jelkép, a kenyérben ott van sok-sok ember fáradozása. S amikor együtt vagyunk, és ugyanabból a kenyérből eszünk, közösséget vállalunk egymással. Kenyerespajtásom, szokták mondani a régiek a testi-lelki jó barátról. Kenyértörésre viszi a dolgot, mondják, amikor egy kapcsolat fájdalmasan megszűnik.

A szentföldi zarándokok a Galileai-tó partján megcsodálhatnak egy szép mozaikot a kenyérszaporítás helyén álló templomban. Öt árpakenyér és két hal: ősrégi ábrázolása a kenyérszaporítás csodájára emlékezve. Az elcsigázott tömeget Jézus ezzel a látszólag semmiséggel, a két hallal és öt árpakenyérrel táplálja, tanítványai és a sokaság döbbent csodálkozására.

A kenyérszaporítás csodájára emlékezve (a szerző fotói)

 

Kenyér: a mindennapi, amely nem hiányozhat az életünkből. Az Úrtól tanult imádság egyik nagyon lényeges kérése ez: mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. Legyen meg mindig a táplálékunk, legyen meg mindig az emberi élethez szükséges táplálék. Jézus a terített asztal, a lakoma képét többször is használja, amikor a mennyek országáról beszél.

A mindennapi kenyér előíze a mennyek országa kenyerének.

Mindannyian benne élünk a jelen és a jövő feszítésében: jöjjön el, legyen meg, teljesedjék ki…

A kenyér több, mint táplálék. Több, mint a test tápláléka. Kifejezője, megjelenítője a közösségnek, egymás vállalásának. Az utolsó vacsorán Jézus kenyeret vesz a kezébe, és azon a feszültséggel teli estén, amikor tudja már, hogy eljött az óra, amikor áldozatul adja majd önmagát, apostolai körében kimondja a kenyérre: Ez az én testem, amely érettetek megtöretik… És hozzáfűzi: Ezt cselekedjétek, amikor rám emlékeztek.

A kenyér a közösség megjelenítője

 

Az oltár kenyere több, mint egyszerű kenyér. Több, mint egyszerű emlékezés arra, ami ott, az utolsó vacsorán történt. A Jézussal való közösség megjelenítése. Jelenvalóvá válik, ami egyszer s mindenkorra megtörtént értünk és sokakért: Jézus értünk áldozatul adott élete.

Ezt cselekedjétek… Az emmauszi tanítványok, akik reményvesztve mentek haza, s akikhez betért a még föl nem ismert útitárs, a kenyér megtörésekor ismerték föl azt a Jézust, aki meghalt és föltámadott. Azt a Krisztust, aki legyőzte a halált.

Azok számára, akik Krisztushoz tartozónak vallják magukat, elképzelhetetlen, hogy ne emlékezzenek az utolsó vacsorára.

Szent dolog, amit sokan úrvacsorának neveznek. Közösséget kifejező, közösséget erősítő valóság.

Ami értünk és sokakért a Golgotán végbement, egyszer s mindenkorra megtörtént: kívül és fölül áll azokon a kereteken, amelyeket számunkra a tér és az idő jelent. A kenyérben és a borban, amely fölött két évezred szakadatlan hagyománya szerint az apostolok utódainak kézföltétele által a szent szolgálatra kiválasztott és küldetést kapott szolgálattevő kimondja a jézusi igéket: Ez az én testem, ez az én vérem! –, titokzatos módon, valóságosan jelen van az Úr, aki értünk adta önmagát. Ez misztérium, titok, hitünk szent titka.

Megvalljuk hitünket, hogy jelen van közöttünk

 

Van az évnek egy napja, úrnapjának nevezzük ezt az ünnepet, amikor különös ünnepélyességgel teszünk tanúságot arról, hogy Krisztus kenyér s bor színében úr s király a föld felett, és arról, hogy vándorlásunk társa lett. Megvalljuk hitünket, hogy jelen van közöttünk valóságosan az oltár kenyerében és borában. A pap, aki kimondja a jézusi igéket, nem varázsló: Isten Szent Lelke az, aki átlényegíti számunkra mennyei valósággá a földi kenyeret és a bort.

Ami az oltáron történik, az egyrészt ünnepélyes emlékezés, másrészt átélése Jézus jelenvalóságának, aki velünk van,

hogy társunk, erősítőnk legyen. Velünk van, hogy hozzá egyre jobban hasonuljunk. Velünk van, hogy táplálékunk legyen. „A kenyér, amelyet adok, az én testem a világ életéért.” (Jn 6,51)

Felfoghatatlan, de valóság. Jézus követőitől azt kívánja, hogy miként ő kész volt odaadni áldozatul önmagát, tanítványai is vállalják az áldozatot. Kenyérré, tápláló eledellé válni: ebben az éhező-szomjazó világban olyan Jézus-követőkre van szükség, akik táplálják, erősítik a reményüket vesztett, elcsüggedt embereket.

Én vagyok az élet kenyere

 

Először nekünk magunknak kell befogadni Jézust, aki velünk van a világ végezetéig. Azt a Jézust, aki önmagát adta és adja ma is értünk. János evangéliumában olvassuk: „Ne romlandó eledelért fáradozzatok, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre.” Majd ezt mondja Jézus: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha.” (Jn 6,27.35.)

A hitviták kora lejárt. A történelem során

a keresztények egymástól elszakadt csoportokban élnek. Ne dugjuk homokba a fejünket: ez a tény botrány. Botrány az igazságra éhező és szomjazó világ előtt.

Az emberek, akik valóságosan is éheznek és szomjaznak, Krisztus tanítványainak közös tanúságtételére várnak. Hajlamosak vagyunk arra, hogy egymásról beszéljünk, arról, hogy ki mit hisz, mit nem. Sokkal inkább arra volna szükség, hogy arról beszéljünk, mit jelent számunkra az a Názáreti Jézus, aki azon a bizonyos estén, szenvedése előtt, kezébe vette a kenyeret és a bort, kimondva: ez az én testem, ez az én vérem. És felszólította a tanítványokat – bennünket is, akiket bár elválaszt tőle kétezer év történelem, mégis egybeköt bennünket a hit, hogy nincs üdvösség senki másban – felszólította őket, és szól hozzánk ma is: Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!

Körmenetben kísérik az oltár kenyerét

 

Szép hagyomány, hogy a katolikusok ezen a napon körmenetben kísérik a díszes foglalatba, úrmutatóba helyezett ostyát, az oltár kenyerét, mintegy mutatva a világnak, hogy hisszük: jelen van az oltár kenyerében Jézus, aki értünk adta önmagát. Bocsássanak meg a kemény kijelentésért:

fölösleges színjáték az egész, ha mi, akik részt veszünk ebben a menetben, nem képviseljük Jézust teljes odaadással,

hiteles életünkkel: amint ő szeretett bennünket, úgy kell nekünk is egymást szeretnünk. Ahogyan ő értünk adta az életét, mi sem mehetünk el társaink nyomorúsága, szükségei, éhsége, szomjúsága mellett.