A föld magától hoz termést,

a mag csak úgy magától kicsírázik és szárba szökken. Amikor Jézus az Isten országáról beszél, ilyen kijelentéseket tesz.

(Mk 4,26–34) Csak úgy, magától…

Ha körülnézünk a nagyvilágban, de akár csak a saját szűkebb környezetünkben, azt látjuk, hogy az emberek szinte megfeszülnek, hogy valami eredményt érjenek el. Elképesztő erőfeszítések vannak egy-egy látszólag jelentéktelen siker mögött. S ha valami sikerült, akkor tovább kell lépni, nincs megállás, tovább és tovább, még ha beleszakadunk is.

Talán rá is tudunk csodálkozni (a szerző fotói)

 

A föld pedig csak úgy, magától hoz termést. Valami megfoghatatlan erő működik a világban, s ha van hozzá elég erőnk, akkor talán rá is tudunk csodálkozni. Kiszállunk a mókuskerékből, a szüntelen pörgésből, és észrevesszük, ha még nem tompult el teljesen a hallásunk, ha nem homályosult még el a látásunk – észrevesszük, hogy

az élet él. Csak úgy, magától… Pontosabban: nem tőlem. Tőlem, tőlünk függetlenül.

Felkel a nap és lenyugszik. Megjönnek a költöző madarak, kikeltik a fiókákat. Kirügyeznek, kilombosodnak a fák, és árnyékot adnak – ha nem vágjuk ki őket. Az élet él – és mi részesei vagyunk ennek a titoknak.

Árnyékot adnak – ha nem vágjuk ki őket

 

Mert titokzatos az élet. Születünk és meghalunk. Vannak, akik a mögöttünk lévő időt, évszázadokat, évezredeket úgy írják le, mint a szünet nélküli háborúskodások történetét. Nem tud mit kezdeni az ember az élettel. Pontosabban: úgy gondolja, hogy akkor fog igazán élni, ha minél többet bekebelez abból, amit ez a világ nyújtani tud. És

testvérháborúknak vagyunk tanúi, ahelyett, hogy igazságosan megegyeznénk, hogy hol vannak a határaink,

amelyek mögött nyugodtan élhetnénk az életünket. Meghamisítjuk a történelmet, átírjuk a saját érdekeinknek megfelelően. S közben nem törődünk a másikkal, akinek pedig ugyanúgy joga van ahhoz, hogy otthon legyen ősei földjén.

Az ember nem tud, nem képes önmagában élni. Akár akarjuk, akár nem, apára és anyára van szükség ahhoz, hogy gyermek szülessen. Családra, közösségre van szükség, hogy a gyermek biztonságban érezze magát, hogy fel tudjon nőni, és felelős döntéseket tudjon hozni. Testvérekre van szükség, hogy megtapasztalja testközelből, hogy együvé tartozunk.

Hazára van szükségünk, ahol gyökereink vannak, ahol őseink éltek.

Az Isten országa, amelyről Jézus beszél, nem azonos semmiféle földi társadalmi berendezkedéssel. Nem azonos semmiféle politikai hatalommal. Valami egészen más, amiről példázatokat mond azoknak, akik ráéreznek arra, hogy az ő tanítása más, mint amihez általában hozzászoktak. Ereje van, életet formáló ereje. Figyelmeztet arra, hogy van az „innen” és van a „túl”. Pál apostol később erről így beszél: „Csak ne a láthatóra, hanem a láthatatlanra fordítsuk figyelmünket. Mert a látható mulandó, a láthatatlan azonban örök.” (2Kor 4,18)

A látható mulandó

 

Ez az ország, amelyet Jézus példázatokkal tesz szemléletessé, jelen van már közöttünk. Jézus születésével új korszak kezdődött az emberiség életében. Új korszak, új lehetőségek, testvériség, béke.

Jézus határozottan felszólítja kortársait: változtassátok meg az életeteket. Meg is okolja: mert elközelgett az Isten országa. Az az ország, amely nem ebből a világból való, de már jelen van ebben a világban. Közöttünk van.

Úgy látszik, vannak az emberi történelemnek visszatérő krízisei. Elszabadulnak az indulatok,

az ember ahelyett, hogy önmagán uralkodna, ura akar lenni a másik embernek,

megfeledkezve arról, hogy mindannyian ajándékba kaptuk az életet, amiért a felelősséget senki másra át nem ruházhatjuk.

Van fejlődés. Csak ez a fejlődés más, mint aminek mi elképzeljük. Mint a mustármag, olyan az Isten országa Jézus szerint. Kisebb minden más vetőmagnál, de amikor felnő, amikor kiteljesedik, mindennél nagyobb. Az ég madarai fészkelhetnek ágai között.

Valóban csak úgy magától nő?

 

Szemléletes a kép a növekedésről. Nem emberi erő munkálkodik benne, magától nő, magától teljesedik ki. De kérdezhetnénk: vajon valóban csak úgy, magától? Amit mi látunk, az nem a teljes valóság. Az csak a felszín. A valóság mindezek mögött van. Számunkra fölfoghatatlan csoda.

De az, ami fölfoghatatlan, nem elfogadhatatlan. Sőt! Akkor történik meg számunkra is, személyesen nekem magamnak is a csoda, ha elfogadom az életnek a felszín mögött rejlő valóságát.

Csak úgy, magától… Nem tudok szabadulni Jézusnak ettől a megjegyzésétől. Mi ez a „magától”?

 

Reményik Sándor versében (Kegyelem) olvasom:

 

Akkor – magától – szűnik a vihar,

Akkor – magától – minden elcsitul,

Akkor – magától – éled a remény.

Álomfáidnak minden aranyágán

Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

 

Igen, minden kegyelem. Tesszük a dolgunkat, éljük emberi életünket, küzdünk korlátainkkal, gyengeségeinkkel, ösztöneinkkel. Szeretnénk emberibb módon, tisztábban élni.

Megsejtünk valamit abból, hogy Jézussal új korszak kezdődött a világban.

Sokszor azonban azt gondoljuk, nincs szükségünk Jézusra: elég vagyok önmagamnak, büszkén beképzelem, hogy én vagyok az ura a világnak. De egyre többször érezzük, ahogy múlik az idő, hogy tehetetlenek vagyunk.

Szeretnénk birtokba venni a teremtést, de csődöt mondunk

 

Szeretnénk mi irányítani a történelmet, szeretnénk birtokba venni az egész teremtést, de hiába, csődöt mondunk, az emberi erő kevés ahhoz, hogy emberi módon éljünk. Valami hiányzik belőlünk. Be kellene fogadnunk az üzenetet. El kellene fogadnunk a segítséget. Nem volna szabad elfojtanunk az életet. Mondjuk ki bátran: ki kellene mondanunk, amint a kételkedő Tamás apostol kimondta: „Én Uram, én Istenem.”

Mert minden kegyelem.