A túlsó part… Keljünk át!
Életünk tele van kisebb-nagyobb próbatételekkel.
Néha úgy látszik, lehetetlen, amire vállalkozunk,
vagy képtelenség, amivel megbíztak.
A túlsó part: sokszor nem látszik. Már három évtizede az ország egyik legszebb helyén élek, a Balaton fölött, ahonnan csodálatos a túlsó part. Hányszor hallottam: Milyen jó lehet itt élni!
Nem tagadom, tele van szépséggel körülöttem a világ. De azt sem tagadom, hogy amikor először ébredtem itt, nem láttam a túlsó partot. Köd borult az egész tájra. Hol van a túlsó part? Vajon képes leszek-e a feladatot teljesíteni?
Köd borult a tájra (a szerző felvételei)
Jézus mindannyiunknak mondja, mint akkor, ott, a Genezáreti-tó partján a vele lévő tanítványoknak: Keljünk át a túlsó partra!
Feladatot kapunk. Kihívásokkal kell szembenéznünk. Meg kell tennünk, amit Jézus kér tőlünk. Teljesítenünk kell az Isten akaratát.
Átkelni… Átmenni… Sokszor, sokféle összefüggésben használjuk ezeket a kifejezéseket. Átmentél a vizsgán? – kérdezzük.
Átküzdötted magad a problémáidon? Átértél?
Amolyan népünnepéllyé vált már egy évente visszatérő próbatétel, a Balaton-átúszás. Sokan vannak, akik készülnek rá, és sokan büszkén mesélik: átúsztam.
A Balaton-átúszás erőpróba. Jobbról-balról ott vannak a figyelő, segíteni bármelyik pillanatban kész csónakok, vitorlások: egy folyosóban úsznak át az erre vállalkozók, abban a biztos tudatban, hogy ott van a segítség, ha szükséges, a közvetlen közelükben.
A túlsó part… A túlparti fények… Sejtelmes, titokzatos, szép látvány éjszaka. Mi itt vagyunk, és látjuk, hogy van, amit úgy hívunk, hogy „odaát”.
Sejtelmes, titokzatos látvány
Sokszor, számtalanszor átkeltem a Balatonon. Biztonságos hajóval, komppal. Utaznom kellett, s az átkelés lerövidítette az utamat. De a jézusi kijelentés, a felszólítás egyre többször hangzik bennem: nekem is mondja, keljünk át!
Talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy az egész élet tulajdonképpen egy átkelés. Innen – oda. Oda, ahol néha felsejlenek a túlparti fények, oda, ahol nagyon sokszor nem látom, talán csak sejtem, hogy van túlsó part. Nem maradhatok ezen a parton.
Át kell kelnem: életre szóló feladat.
S ez az átkelés nagyon gyakran kockázatosnak tűnik.
Nemritkán vihar tombol, süvít a szél, hullámok csapkodnak. Gyakran úgy érezzük, rozoga az a csónak, amivel át kell kelnünk. Sokszor gyengének érezzük magunkat, nem megy, feladom… És nem érzem magam mellett a rám figyelő, rám vigyázó segítőket. Szorongunk, rettegünk, magunkra hagyva érezzük magunkat.
Vihar tombol
Az apostolok ott, a viharos Genezáreti tavon, a viharban ezt érezték. (Mk 4,35–41) Tudták ugyan, hogy velük van a Mester, aki elhívta őket egy vállalkozásra, amiről sejtelmük sem volt, hogy az életet, a teljes életet fogja majd szolgálni. Együtt vannak vele, egy csónakban, a túlsó part nem látszik, a vihar dühöng, a hullámok csapkodnak, a szél tombol. Jézus pedig a bárka végében egy párnán alszik. Olyan emberi, olyan érthető a tanítványok méltatlankodása:
Nem törődsz azzal, hogy elpusztulunk?
S akkor Jézus felkel, parancsol a szélnek, rászól a vízre – és nagy csendesség támad.
Hányszor érezzük mi magunk is így: az Úr nem törődik azzal, hogy mi lesz velünk. Magunkra hagy. Nekünk pedig fogytán az erőnk. Lihegünk, izzadunk, aztán megállunk, s úgy érezzük, hogy nincs tovább. Pedig célba kell jutni. Különben mi értelme van minden küzdelemnek, minden erőfeszítésnek, minden fáradozásnak?
Nagy csendesség támad
Átkelni a túlsó partra: próbatétel, feladat. Nem térhetünk ki előle. Ahogy múlik az idő, úgy erősödik bennünk a vágy: bárcsak látnánk a partot! Bárcsak fölsejlenének már a fények! Jó volna tudni, hogy nem a parttalan semmiben evezünk, úgy, hogy közben meg kell küzdenünk a bennünket körülvevő világgal, és
meg kell küzdenünk sokszor saját magunkkal is.
De jó volna tudni, tapasztalni, hogy a bárkában nem vagyunk egyedül. Jó volna tudni, érezni, hogy velünk van Jézus, még ha alszik is a bárka végében. Jó volna tudni, hogy megszólíthatjuk, felkelthetjük – s ő képes arra, hogy lecsendesítse a vihart. Hogy nyugalmat teremtsen. Hogy lecsendesítse a vihart körülöttünk, és békét teremtsen bennünk, nyugtalan, félő, aggályoskodó emberekben.
Mit féltek, kicsinyhitűek?
Jó nektek, halljuk sokszor azoktól, akik nem hisznek. Van mibe kapaszkodnotok. Igen, jó nekünk, ha tisztában vagyunk azzal, hogy nekünk magunknak meg kell küzdenünk az átjutásért. Helyettünk a munkát nem fogja elvégezni senki. De jó tudnunk, hogy bár nekünk kell küzdenünk, nem vagyunk magunkra hagyva, még akkor sem, ha nemritkán úgy látszik, hogy Jézus, aki elhívott bennünket, alszik a hajóban.
Át kell küzdenem magamat számtalan próbatételen
A hit: titok. A hit nem egyszerűen tudomány vagy gondolatrendszer a világ dolgairól, a teremtésről, a megváltásról, az örök életről. A hit ennél sokkal több. Személyes kapcsolat Isten és ember között. Rábízom magamat Arra, aki meghívott erre az életre, és a nekem kimért időben feladatokkal bízott meg. Át kell küzdenem magamat számtalan próbatételen.
Szembesülnöm kell azzal, hogy a világ, amelyben élek, sokféle módon megpróbál gátolni abban, hogy észrevegyem a túlpartot hol halványan, hol határozottabban jelző fényeket. Sőt,
nemritkán azt sugallja, fölösleges minden erőfeszítés,
a túlpart nem is létezik. Maradjunk csak az innenső parton, üres hallucináció volt, amikor azt képzeltük, hogy Jézus szól: Keljetek át a túlsó partra!
Cél nélkül üres az életünk. És nem fogunk célba jutni, ha nincs bennünk bizalom. Szólítsuk meg bátran Jézust, aki velünk van mindig. S az ő szavára eláll a szél, megszűnik a vihar. A túlsó part fényei pedig egyre közelebb lesznek hozzánk.
