Régóta folyik Magyarországon a kultúrharc, és e csetepatékba a politika, leginkább a mindenkori kormányzat, szívesen és nagy erőkkel avatkozik bele.

Az emberi nyomorúság története hosszú, s a róla való elmélkedésnek régi hagyománya van. 

A Magyar Művészeti Akadémia (MMA)
a Magyar Tudományos Akadémiával (MTA) együttműködésben hét régióban alakította meg munkacsoportjait az elmúlt negyedévben. 
A regionális építkezésről Richly Gáborral, a Magyar Művészeti Akadémia főtitkárával beszélgettünk.

Hamvas Béláról, a magyar irodalom kultikus szerzőjéről emlékeznek meg Balatonfüreden. A március 31. és április 1. között rendezendő Hamvas Napokon bemutatják a Hamvas-esszépályázat írásaiból készült kötetet, lesz Koloska-völgyi zarándoklat, borkóstolás, és nem marad el a ráolvasás sem.

Petőcz András írja Fehér Kinga induló kötetének hátlapján: „…A szövegeiben megjelenő finom érzelmi töltés, az ezt olykor kiegészítő játékosság és humor, valamint az alkotó önreflexív képessége azt sejteti, sokszor találkozunk majd a nevével folyóiratokban vagy önálló kötetek szerzőjeként.”

A művészet veszélyes üzem, mert amit a művész a képzelete útján mindenki előtt és mindenkinél korábban megérez, megjelenít, előállít, arról később kiderül, hogy maga a legjelenvalóbb valóság.

Az állítás minden túlzás nélkül helytálló Róna Judit irodalomtörténész, lapunk olvasószerkesztője esetében, akinek kitüntetése a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével azt a hosszú tudományos kutatói és könyvszerkesztői pályát ismeri el, amely a magyar irodalom értékeinek feltárásában és megőrzésében maradandót alkotott.

Bereteszelte az Isten a kerti kiskaput.
A kinti csap elzárva, várja a fagyot.
Ködöl a táj, homályban még a hajnal

(A költőnőt 2023-ban Bella István-díjjal jutalmazták.)

Vaskövetkezetességgel járt el a Fővárosi Ítélőtábla notórius zajszennyezőkkel, békés polgárok nyugalmát évtizedek óta háborgató felelőtlen elemekkel szemben.

Éppen kétszáz. Na jó, egy kicsit fölkerekítve. Mondom még egyszer, hogy el tudjuk képzelni: kétszáz. Ennyi például kukoricagölödinből rémesen sok, legalábbis Harangláb, a fondor lelkületű egyházfi ízléséhez mérten rengeteg, lépésből viszont elenyészőn kevés, szinte potomság, mondhatnánk tragikus sorsú költőnk legutolsó lejegyzett szavával, hogy a profán felütést némi mélabúval elegyítsük.

Létünk parányi porszem a világban, életünk halálba torkollik. Az élők ura azonban közénk jött, ki akar vezetni a sötétségből a fényre, a halálból az életre minden embert. Személyesen hív, nevünkön szólít, mint Lázárt: jöjj ki sötétségedből, jöjj ki bűneid fogságából!

inkább csak suttogok hozzád
neked már nem titok
szelídül minden ezeréves pillanat
megint életben vagyok.