A kulturális eliten és a politika világán kívüliek számára ezek a csatározások az állami díjak kiosztása körüli vitákban, új intézményvezetők elleni és melletti tüntetésekben vagy egy-egy ismertebb név politikai szerepvállalásában nyilvánulnak meg.
A pillanatnyi felbolydulások azonban tektonikus mozgásokra, a sokszínű magyarországi kulturális elit körében végbemenő változásokra utalnak. Kristóf Luca, a Szociológiai Intézet munkatársa könyvében ezeket a tektonikus mozgásokat kívánja feltérképezni, olyan mélyfúrásokkal, amelynek hitelt nem az egyik vagy a másik politikai oldal narratívái, hanem empirikus adatfelvételek és rendszerezett interjúk adnak. A szerző a hazai kulturális elitet Pierre Bourdieu francia szociológus nyomán a „kulturális termelés” piaci viszonyoktól relatíve független mezőjeként írja le, melynek tőkéje nem más, mint az elismerés és a hírnév, tehát a reputáció. E mező a maga belső logikája mentén alkotja meg saját struktúráját, hierarchikus rendbe sorolva tagjait. A mező e látszólagos autonómiáját viszont külső tényezők befolyásolják: ilyen a társadalmi környezet és még inkább a döntéshozói szerepeket vállaló politikusok köre.

A politikai befolyásolás már 2006-tól, a Fidesz önkormányzati választásokon aratott sikerétől kezdve, de a 2010-es kormányváltástól még inkább fölerősödött. Elsősorban nem is a meglévő kulturális kánon átírására – bár arra is születtek végül sikertelen kísérletek –, hanem az intézményi és financiális újraelosztás megváltoztatására törekszik. A kulturális mező ugyanis – és itt elsősorban az úgynevezett magaskultúra működéséről beszélhetünk – erősen államfüggő, amit az intézményi fenntartói pozíciók birtoklása és a támogatási rendszer működtetése magyaráz. De hogyan strukturálódik az a kulturális mező, amelynek megváltoztatásáért a kormányzati kultúrpolitika erőforrásokat mozgósít? Mindenekelőtt pedig: kik alkotják a kulturális mezőt, akik a belső logika szerint hierarchiába rendeződnek?

Talán nem meglepő, ám a kötetben empirikus kutatások által alátámasztott jelenség, hogy a kulturális elit tagjai között a férfiak, a budapestiek és a valamely hazai csúcsegyetem diplomájával rendelkező, sokszor többgenerációs értelmiségiek felülreprezentáltak a teljes
lakosság arányaihoz képest. A 2018 előtti évtized kultúrharcai ebben némi változást hoztak, abban az értelemben, hogy egy fiatalabb generáció jelent meg a kulturális elit örököseként, amelynek tagjai nagyobb számban érkeztek vidékről. Ám a változás nem pusztán és nem is elsődlegesen a generációváltással magyarázható. A kulturális elit politikai attitűdjében is regisztrálható elmozdulás a baloldali, liberális többség hegemón pozíciójától. Ahogy Kristóf Luca bemutatja, a 2001 és 2009 közötti erős politikai polarizációs elkülönülés időszakát legalábbis 2009 és 2018 között, a vizsgált időszakban kismértékű „jobboldali beáramlás” követte. Ugyanakkor a baloldali-liberális politikai attitűdökkel rendelkező tagok 2018-ig továbbra is túlsúlyban voltak a kulturális elitben. A politikai indíttatású változások mindenekelőtt az egyes kulturális intézmények élén mentek végbe; ez a pozicionált elit erős kötődést mutatott és mutat a kormányoldalhoz. Mindez azonban nem hozta magával – legalábbis 2018-ig, az adatfelvétel lezárultáig – a kulturális intézményi stratégiák homogenitását vagy centralizálását. A vidéki színházak és néhány budapesti, jobboldali irányítású kőszínház vezetésének kulturális elképzelései (népszínház vs. elitkultúra, ideologikus politikai tartalom vs. semleges politikai pozíciók, hagyománykövető rendezési elvek vs. kísérletező színház) jó fokmérői ennek a stratégiai pluralitásnak.

Mindenesetre, ha az intézményi kinevezések őrségváltás jeleit mutatnák is, amelynek lassú beérése várható politikai szempontból, a kulturális elit reputációs működése valójában átszeli az intézményi elkülönülések, a politikai homofília mindennapokban is érezhető vaslogikáját. Az elismerés kvázi konszenzusos volta, legalábbis a kulturális eliten belül, ezt mutatja. A baloldali, jobboldali és centrista politikai attitűdökkel rendelkező elittagok egyaránt megerősítik a létező hierarchiát. Közülük a baloldali szféra az, amely erősen önmegerősítő a hasonló attitűdű tagjaival szemben, és e reputációt jobban megvonja a jobboldali és centrista tagoktól. Ez a tendencia viszont nem érzékelhető az utóbbiak között, a baloldal felé ugyanúgy működik az elismerés ezekből a politikai irányokból. Ennek a különbségnek az az oka, hogy a kulturális elit élén álló néhány „sztár” a baloldalhoz sorolható, akiket a bal-, a jobb- és a centrista oldalon egyaránt elismernek. Ha a kulturális elit e legnagyobb reputációval bíró tagjait nem vesszük figyelembe, állítja a szociológus, a baloldali válaszadók esetében is a más politikai oldalon állókhoz hasonlóan szóródik az elismerés.

A könyv talán legizgalmasabb fejezete az irodalmi elitre, az eliten belüli reputációra és az elismerés elnyerésének útjára koncentrál. Az elismert íróvá, költővé válás útját egyaránt befolyásolják a lehetséges mentorok, a kortárs csoportosulásokban, műhelyekben való részvétel, egyáltalán a személyes kapcsolatok. Ebből ered a publikációs felületek (könyvkiadók, folyóiratok) fontossága is, amelyek egyúttal a politikai szekértáborok határait jelzik. Sőt,
„a másik oldalon” való publikálás egyenesen stigmatizációval is járhat. Akárcsak a díjak elfogadásának kérdése.

Nem fedi egymást ugyanakkor
a kulturális elit és az azon belül működő irodalmi elit percepciója.

Példának okáért míg az előbbi az irodalmi elit első három legnagyobb tekintélyének Nádas Pétert, Spiró Györgyöt és Krasznahorkai Lászlót tartja, addig az irodalmi elit reputációs listájának szintén élén álló Nádast már Kemény István és Tandori Dezső követi. Érdemes elgondolkodni azon, hogy a két lista összehasonlításából születő különbségek milyen értékítélet-beli eltérésekre mutathatnak rá.

Hasonlóan érdekfeszítő a színházi elitről szóló fejezet, amely a szcénát Neil Fligstein és Doug McAdam amerikai szociológusok nyomán stratégiai akciómezőként írja le. E stratégiai akciómezőben a politika sakkjátékosként avatkozik be, azzal a céllal, hogy minél több intézményt foglaljon el, és saját bástyáit megtartsa.

Ez a párhuzamos színházi szövetségek (Magyar Színházi Társaság és Magyar Teátrumi Társaság) működésén kívül a színi képzés pozícióinak és a kőszínházak vezetésének birtoklásáért folyó harc képét ölti, amely korántsem lezárt történet. Elég csak a Színművészeti Főiskola és Egyetem kuratóriuma körüli 2019-es változásokra és az azt kísérő elégedetlenségre gondolni, amire a kötet, empirikus adatok híján, még csak röviden tudott kitérni. E kultúrcsaták pedig a 2018-as kormánypárti siker után még inkább felerősödtek, és kérdéses, hogy a jelenlegi háborús és gazdasági válság mennyiben odázza el a kulturális harcokat. Ahogy a kötet zárófejezete megállapítja, ezek a harcok a kultúrpolitikai és kulturális eliten kívül álló társadalmat kevésbé fogják meg. A nemzetközi díjak (Kertész Imre, Nemes Jeles László, Deák Kristóf) és a televíziós ismertség (Alföldi Róbert, Kulka János) vannak leginkább hatással a társadalmi megítélésre, a mező feletti harcokat a többség távoltartással szemléli. Ha szemléli egyáltalán. Miközben ezen múlik önismerete.

 

A szerző politológus,
az NKE Molnár Tamás Kutatóintézet munkatársa